Hizsnyai Zoltán
Nyár–Ősz–Tél
Sör–Bor–Pálinka
– triptichon –
I
(Présburgi ser-leg)
a szürke csend
az ürgén szürke csönd
– fül vagy csak fülke cseng
mit hanggá gyűrt kecs önt
reá és csüngve csöng
csobban a báj a csent
elhallott ámde szent
világ-nagy kriglibent
s mint szöszke haj lecsöng
az űr kénsárga fent
sárkánybélsárba fent
hűs sert izzad a csap
csebréből majd´ kicsap
csecse csöcs rajt´ a föl
csücsöríts rajta föl
ne vesszen kárba árpa hab
ont sört a sönt
és döntve önt
megdöntve önti a
sort sörbe ölt
löködve tölt
s önt is lecsorgia...
– így jár ki költ
vált sörre sort
combján lészen
foltos a sort
II
(Árpád-medencei bor-szüret)
boroszlán borzong, köd kereng,
borsódzik kosbor, borbolya,
még alig pirkad, épp csak földereng
a borzas tőke, s fel-felhortyog a
bongor alól a csélcsap föld, de reng
a csupasz csülkök alatt már a kád,
kadar-lé kacskáz, mint a vércsapa
rézsút a rézsűn, csemcseg tar borág,
pittyedt biling közt szöszmötöl–
hatol egy szellet lejjebb, szétcsap a
bongyor belekben, bornírt farpofát
próbáló vinkó, ó, te fürge must,
ne kuporítsd le e büszke genust,
légyen nyughelyed deszkaszarkofág,
karcos kadávered
ne gyalázzák kofák,
mert még az áslóg rád mered,
leveted kettős hevedered,
szétpotyognak a dongafák
s szülőöledbe ered leved...
Mi lesz veled,
ó, jó magyar,
kóbor porondba süllyed az agyar?
avagy miféle hóbort
a nyers agyagból nyelni óbort?
...Csak annak adj, kit igaz szomj sanyar,
egy verdung csigert lopj elém hamar,
vagy inkább tölts meg mindjárt egy bokályt,
sajtárral hordd a jóféle nedűt,
szagos muskotályt
és hárslevelűt,
zsongjon a bárzsing,
kezdődjön a hepaj;
fogytán a furmint?
hát sebaj!
eressz egy déjá vu-t,
ragadd meg karcos kéknyelűd,
mikéntha hajdan – ó, ne szánd hát,
lapaj kupádba meregess leánykát,
ne szánd csintalant,
markold a csínt alant,
s dönts teli egy vendelyt,
hajtsd fel, mint a pendelyt,
várd meg, amíg megült,
csak azután köpüld,
így lelj benne enyhelyt.
Mert borítja immár iromba
vásznát reád a szürkület,
rozsdát seper a nyári lombba,
idén már nem lesz több szüret.
Az ember lomha, méla, rest,
valami védett szögletet keres,
s még oly makacs,
csimpaszkodik a kacs,
tartja a fürt
helyén az űrt,
pedig a puttony már merő ragacs,
ájult a gége, s a hordó hasas.
Bordó bordűrt borít a borzderes
égboltra bő bornyújából az est...
III.
(A gömöri égettbor tora)
Hej, de őszbe hajlott a határ egyszerre,
rozsda ütközött ki amarra, emerre:
füzek boglya-haján, karcsú cser levelén
– árkok mélyén immár erjed a televény,
dévaj, füttyös szelek járják a hegyhátat,
összeakaszkodnak, egy a másra támad.
Addig gyömöszkélik egymást egyre feljebb,
felrugallik burka ellős fellegeknek.
Szilánkol, darvadoz, igencsak pilinkél,
pedig még a rögöt meg se fogta a tél.
A murci elejét épp csak most hajtánk le,
az újbort meg le se fejtettük még – s ládd, e!
– alig hogy lepi fenn a horhót a porhó,
a csövekben kotyog már a papramorgó.
Cirkál, gebeszkedik, egyszer-másszor cseppen,
alig lel utat a hervadt rézerekben.
A napok már egyre rövidebbek pedig,
s még ez a rövidebb is hamarabb telik,
gyérül, hamvasodik a bozontos üstök –
forró ákovitát ringatnak az üstök.
S egyszerre iszonyú ihatnékunk támad...
Vond meg, Lojzi! Hogy a rák egye a májad!
Bugyogjon a gugyi, zubogjon a cujka!
Durzadjon ágyékunk nagy, hoporcsos sulyka.
Vond meg! Ropjon olyan csárdást rajtam az öl,
hogy cserfes ajkain túlcsorduljon a föl!
Ne leljen magamban a sanda alkonyat,
csobogjon barkómon kétoldalt ácskonyak!
S majdan, ha elapadt terebes csutorám,
sélyémben is legyen ölemnél egy csobán,
takaros batalé, egy csöcsös bokolyó,
még ha csontra fonnyadt is már a fokoló.
Vond! .. De mégse! Nézd, hogy dájcsol, ugrabugrál
vén markomban ama dugván dugva dúlt grál,
csapzik arany prémje, bukéja boróka...,
szája habzik, fújtat, mint a veszett róka.
... Bócorogjunk haza, amíg menni bírunk,
nehogy a dagványban leljük meg a sírunk...
Elernyed a bélhúr, lefittyen a vonó,
három teliholdat vonít meg egy kopó.
