Mint tudjuk, Mezopotámiában már időszámításunk előtt hétezer évvel ittak sört, és áldozták Ninharnak, a bika képében ábrázolt sumér istennek – aki a mennydörgés és felhőszakadás ura volt–, és áldozták feleségének, Ninigarának. Egyiptomban a titokzatos mitológia legősibb istenei közé sorolt Ozirisznak köszönték a sört. Ő terjesztette a kultúrát nemcsak Egyiptomban, de más népek között is. Istennek tartották, ám nagyon is emberi módon, ittasan elkövetett félrelépéséért az életével fizetett. Újjáéledt, s ő lett a halottak istene. Az ókori egyiptomiak a mezőgazdaság istenét is tisztelték benne. Ő ajándékozta meg a földieket a henketnek nevezett erjesztett itallal, ami időszámításunk előtt ötezer évvel mindennapi tápláléknak számított.
Babilonban, ha nem is tartották isteni eredetűnek, azért ismerték, ünnepi és mindennapi italként egyaránt fogyasztották. Hammurabi (i. e. 1728-1686) a világ legrégibb jogrendjében szabályozta - s oszlopra vésette - a kocsmák látogatásának, a sör fogyasztásának rendjét, és büntetéssel, vízbe vetéssel fenyegette a sört áruló asszonyt, ha annak ellenértékét ezüstben merte volna kérni.
Feltehetőleg az i. e. 10. századtól kezdve kevertek az árpához komlót. Már ez a sör juthatott el Egyiptomból görög közvetítéssel Európába, ahol nyomai fennmaradtak az i. e. 800 körül kialakult korai hallstatti kultúrából Ausztriában.
Hellászban és Rómában, ahogy erről már szó esett, többre becsülték a sörnél a bort. Görög-római forrásokból azonban tudunk sörivó népekről. Antiochus tudósít arról, hogy i. e. 300 körül a trákok árpából sört készítettek, amit fűszerekkel ízesítettek. Az illírek Dalmáciában, a kelták a mai Spanyolországban, a frankok a mai Németország és Franciaország területén ugyancsak sörfogyasztók voltak. Hogy a sör a brit szigetekre is eljutott, azt mi sem bizonyíthatná jobban, mint hogy az i. e. 1. századból fennmaradt pénzérmék egyik felén Cunobelin angol király - Shakespeare drámájában Cymbeline néven szerepel -, a másikon viszont árpakalász látható.De megerősíti a sör elterjedését a híres római író, Plinius is:
"Az egész világ részegeskedik. Nyugati népek áztatott gabonával isszák le magukat", amit a görög Dioszkoridesz így egészít ki: "Az árpából készített kormi, amit gyakran bor helyett isznak, fejfájást okoz. Hasonló italt Britanniában is előállítanak."
Ha valóban fejfájást okozott volna a sör, aligha vált volna természetessé Britanniában a túlzott italozás, olyannyira, hogy azt az 5. században akkor már ott is tekintélyes katolikus egyház elítélte. Legalábbis a kötelékébe tartozókat. Ebből az időből maradt fenn Gildas történész-szerzetes figyelmeztetése:
"Ha egy szerzetes olyan sokat ivott, hogy nem forog a nyelve, s így nem tud részt venni a zsoltármondásban, ne kapjon vacsorát."
A kontinensen Nagy Károly frank uralkodó (742-814) alatt virágzott a kolostorokban a sörfőzés. A szerzetesek a zarándokoknak készítették a gyengébb konventsört, maguknak az erősebb pátersört. A legenda szerint Nagy Károly kortársa, a németalföldi Flandria uralkodója, Gambrinus találta fel a sörfőzést. Később őt választotta patrónusának a német sörfőzők céhe.
A 12. századtól kezdve a kontinensen a sörfőzés már nem a kolostorok privilégiuma: a családok az otthonukban készítették a sört. Ám a házi sör minősége bizonyára gyengébb volt, mint a brit szigeteken főzötté. Ezt valószínűsíti az az 1158-ból fennmaradt levél, amely arról számol be, hogyan érkezett Franciaországba Thomas Beckett, a későbbi canterburyi érsek, hogy megkérje Henrik herceg számára egy francia hercegnő kezét:"Két szekér csak vasdongájú söröshordókkal volt megrakva, a sör válogatott dús gabonából készült ajándékként a franciáknak, akik számára újdonság volt a tápláló, seprőmentes, színben a borral vetélkedő, ízben azt felülmúló ital."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése