2013. május 24., péntek

De a sör azért megmaradt

Az ókori Mezopotámia és Egyiptom népei ma is vitatkozhatnának arról, hogy kié a szabadalom, ha nem pusztultak volna ki. De a sör azért megmaradt.

Mint tudjuk, Mezopotámiában már időszámításunk előtt hétezer évvel ittak sört, és áldozták Ninharnak, a bika képében ábrázolt sumér istennek – aki a mennydörgés és felhőszakadás ura volt–, és áldozták feleségének, Ninigarának. Egyiptomban a titokzatos mitológia legősibb istenei közé sorolt Ozirisznak köszönték a sört. Ő terjesztette a kultúrát nemcsak Egyiptomban, de más népek között is. Istennek tartották, ám nagyon is emberi módon, ittasan elkövetett félrelépéséért az életével fizetett. Újjáéledt, s ő lett a halottak istene. Az ókori egyiptomiak a mezőgazdaság istenét is tisztelték benne. Ő ajándékozta meg a földieket a henketnek nevezett erjesztett itallal, ami időszámításunk előtt ötezer évvel mindennapi tápláléknak számított.

Babilonban, ha nem is tartották isteni eredetűnek, azért ismerték, ünnepi és mindennapi italként egyaránt fogyasztották. Hammurabi (i. e. 1728-1686) a világ legrégibb jogrendjében szabályozta - s oszlopra vésette - a kocsmák látogatásának, a sör fogyasztásának rendjét, és büntetéssel, vízbe vetéssel fenyegette a sört áruló asszonyt, ha annak ellenértékét ezüstben merte volna kérni.

Feltehetőleg az i. e. 10. századtól kezdve kevertek az árpához komlót. Már ez a sör juthatott el Egyiptomból görög közvetítéssel Európába, ahol nyomai fennmaradtak az i. e. 800 körül kialakult korai hallstatti kultúrából Ausztriában.

Hellászban és Rómában, ahogy erről már szó esett, többre becsülték a sörnél a bort. Görög-római forrásokból azonban tudunk sörivó népekről. Antiochus tudósít arról, hogy i. e. 300 körül a trákok árpából sört készítettek, amit fűszerekkel ízesítettek. Az illírek Dalmáciában, a kelták a mai Spanyolországban, a frankok a mai Németország és Franciaország területén ugyancsak sörfogyasztók voltak. Hogy a sör a brit szigetekre is eljutott, azt mi sem bizonyíthatná jobban, mint hogy az i. e. 1. századból fennmaradt pénzérmék egyik felén Cunobelin angol király - Shakespeare drámájában Cymbeline néven szerepel -, a másikon viszont árpakalász látható.
De megerősíti a sör elterjedését a híres római író, Plinius is:
"Az egész világ részegeskedik. Nyugati népek áztatott gabonával isszák le magukat", amit a görög Dioszkoridesz így egészít ki: "Az árpából készített kormi, amit gyakran bor helyett isznak, fejfájást okoz. Hasonló italt Britanniában is előállítanak."

Ha valóban fejfájást okozott volna a sör, aligha vált volna természetessé Britanniában a túlzott italozás, olyannyira, hogy azt az 5. században akkor már ott is tekintélyes katolikus egyház elítélte. Legalábbis a kötelékébe tartozókat. Ebből az időből maradt fenn Gildas történész-szerzetes figyelmeztetése:
"Ha egy szerzetes olyan sokat ivott, hogy nem forog a nyelve, s így nem tud részt venni a zsoltármondásban, ne kapjon vacsorát."

A kontinensen Nagy Károly frank uralkodó (742-814) alatt virágzott a kolostorokban a sörfőzés. A szerzetesek a zarándokoknak készítették a gyengébb konventsört, maguknak az erősebb pátersört. A legenda szerint Nagy Károly kortársa, a németalföldi Flandria uralkodója, Gambrinus találta fel a sörfőzést. Később őt választotta patrónusának a német sörfőzők céhe.
A 12. századtól kezdve a kontinensen a sörfőzés már nem a kolostorok privilégiuma: a családok az otthonukban készítették a sört. Ám a házi sör minősége bizonyára gyengébb volt, mint a brit szigeteken főzötté. Ezt valószínűsíti az az 1158-ból fennmaradt levél, amely arról számol be, hogyan érkezett Franciaországba Thomas Beckett, a későbbi canterburyi érsek, hogy megkérje Henrik herceg számára egy francia hercegnő kezét:
"Két szekér csak vasdongájú söröshordókkal volt megrakva, a sör válogatott dús gabonából készült ajándékként a franciáknak, akik számára újdonság volt a tápláló, seprőmentes, színben a borral vetélkedő, ízben azt felülmúló ital."

2013. május 16., csütörtök

Egy újabb sörtörténet


 Sokan úgy tartják, ősi borivó nép a magyar, holott elődeink előbb ismerhették a sört, mint a bort. A sör több, mint egyszerű innivaló. Annál sokkal több mint egy átlagos fogyasztási cikk, mely ott sorakozik a szupermarketek polcain. A sörnek évezredes története, kultúrája van. Népszokások is kapcsolódnak hozzá, mondások, műalkotások örökítették meg "dicsőségét". Volt már az uralkodó osztály kiváltsága és a legszegényebbek itala. Néhol szinte előírták a fogyasztását, míg máshol üldözték, betiltották, fogyasztóit börtönbe zárták vagy éppen kivégezték.

 A sör megosztja az embereket- egyesek rajonganak érte és  soha nem tudnának lemondani róla, míg mások nem értik, hogy mit lehet szeretni rajta. Egy biztos: a sör azon dolgok egyike, amit nagyon nagy mennyiségben fogyasztunk és mégis nagyon keveset tudunk róla. Ezen szeretnénk változtatni.


  Bármilyen megdöbbentő is, de megtalált leletek alapján a sumérok a Tigris és az Eufrátesz folyók által határolt területen már az időszámításunk előtti V. évezredben készítettek sört! Írásos feljegyzések nem állnak természetesen rendelkezésre, de a régészek több olyan edényt találtak, melyekben tönkbúzát, árpát és malátát tartottak. A sört ekkor árpakenyérrel főzték. Mivel a komlót még nem ismerték, a sört mézzel, datolyával, fügével és más gyümölcsökkel ízesítették.
A sör legrégebbi írásos bizonyítéka ie. III. évezredből, Mezopotámiából való "monument Bleu". A sörkészítést ekkor már nemcsak ismerték és gyakorolták, de még törvényben is szabályozták! Hammurapi törvényoszlopán is találunk a sörök minőségének biztosítására vonatkozó szabályokat, ezek megszegőit pedig a kor szellemében igen súlyos büntetésekkel igyekeztek eltántorítani a sörpancstól.

 Az ókori Egyiptomban a sör hallatlanul népszerű volt, amit a Királyok Völgyében található sírkamrák falfestményei, valamint a fennmaradt papirusztekercsek is bizonyítanak. A sör meglepő módon Egyiptomban nem csak a gazdagok privilégiuma volt, egyszerű emberek és rabszolgák is ugyanúgy fogyaszthatták! Az egyiptomiak az i.e. 1800 körül már ismerték a kifejezetten a sör erjesztésére való élesztőket.
 Görögországban, majd a Római Birodalomban a sör sokat veszített a népszerűségéből, mivel a görögök és a rómaiak is inkább a bort kedvelték, a sörfogyasztást a barbár népek szokásának tartották.
 Azokon a vidékeken viszont, amely borszőlő termesztésére már nem volt megfelelő, a sörfőzés egyre inkább elterjedt. A mai Írország és Anglia területén már ie. VI. században ismerték eme tudományt. Nem beszélve a germánokról, akik a sört valóságos isteni italnak tekintették. A germánok különféle bogyókat (pl.: borókabogyót), illetve fűszereket (sáfrányt, köményt, ánizst) használtak ízesítésére.
A sörfőzésben a legnagyobb változást a középkorban a komló megjelenése hozta el. Addig a sör ízesítésére-egyebek mellett-tölgyfakérget, mézet, gyömbért, szegfűszeget és illatos füveket használtak, és ezzel próbálták meg  megadni az italnak a különleges, kesernyés ízt.
A XIII. századtól kezdve azután a komló szinte mindenhol kiszorította ezeket az ízesítőanyagokat, kivéve persze Angliát, ahol a komlót egészen 1524-ig nem volt szabad sör készítéséhez felhasználni. Ebben az időszakban a sörfőzés már a skandináv országokban, Dániában, a mai Németország, Ausztria és Hollandia területén is elterjedt. Sört nem árpából, de búzából sőt még zabból is készítettek.
 A középkorban a sörfőzés eleinte a különféle szerzetesrendek köré összpontosult. Az egyik ilyen "szerzetessör" a St. Gallen-i apátságból származik, de Weihenstephan kolostorban a korabeli iratok tanúsága szerint mát a IX. században is főztek sört.


A Középkori városok kialakulásával a céhrendszer elterjedésével aztán a kolostorokban folyó sörkészítés szerepe egyre inkább csökkenni kezdett. A sörfőzők a XIII. században kezdtek el céhekbe tömörülni, hogy érdekeiket jobban érvényesíteni tudják. A céhek feletti felügyeletet ezidőtájt a városok tanácsa gyakorolta- ők dolgozták ki azokat az előírásokat, melyeket minden sörfőzőnek be kellett tartania. E rendeletek közül az első jelentőset Nürnbergben adták ki és azt írta elő, hogy sört kizárólag árpából készíthető, búzából, rozsból és zabból nem.

 A legnagyobb hatású ilyen szabály azonban kétségkívül Bajorországban 1516-ban kiadott, azóta is sokat emlegetett német tisztasági törvény, a Reinheitsgebot, amely megszabta, hogy a sör készítéséhez kizárólag 3 anyag használható: a maláta, a komló és a víz. (Ezt a szabályt ma már persze kevés sörgyár tartja be, hiszen különféle adalékanyagok használata azóta elfogadottá vált.)
A céhes sörfőzés még évszázadokon keresztül fennmaradt, de szerepét folyamatosan és egyre növekvő mértékben átvették a sörgyárak.


 Az újkorban a népesség növekedésével, a fogyasztási szokások változásával egyre inkább megnőtt az igény a nagyipari sörfőzés iránt. Persze az igény önmagában nem lett volna elegendő, szükség volt azokra a felfedezésekre és találmányokra is, melyek ebben az időszakban hozzájárultak a sörkészítés forradalmához. Louis Pasteur felfedezése az erjedést okozó baktériumokról ugyanúgy elősegítette ennek a folyamatnak a felgyorsulását, mint a főzőgépek elterjedése vagy Linde találmánya, a hűtőgép, mely megteremtette a lehetőségét az alsó erjesztésű sörök nagy mennyiségben, melegebb évszakokban való készítésének is.
 Az első tömeggyártásra szánt söröket a XIX. század közepén kezdték el készíteni Európában, majd 1876-ban Amerikában. Ezután a világ szinte minden részén gomba módra elszaporodtak a sörgyárak.
 Ez a tendencia azóta is megmaradt, tehát a sörkészítés napjainkban az-egyre kisebb számú- nagy sörgyárak kezében összpontosul. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy az utóbbi évtizedben a kisebb sörfőzdék szerepe egyre inkább felértékelődik, mivel a nagy sörgyárak méretüknél fogva nem képesek kielégíteni egyes specialitásokat kedvelő sörfogyasztók egyedi igényeit.



2013. május 3., péntek

Szindbád, sör, Vendelin

Aranyszínű sör volt, vándorlegény álmodik ilyennel a tikkadt országúton, madárcsiripeléstől hangos komlóföldek illata szálldosott ebben a frissen csapolt sörben, de a vendég mégis megcsóválta a fejét...



Krúdy Gyula

ISTEN VELETEK, TI BOLDOG VENDELINEK!

Isten veletek, ti boldog Vendelinek - mondá Privát úr, amikor otthonában bezárta az ajtót maga mögött, - amint talán a búvár búcsúzkodhatik a világtól, mielőtt a tenger mélyébe leereszkedne. - Isten veletek, Vendelinek! - ismételte az úriember, amikor a kulcsot kétszer megfordította a zárban.

Privát úr "boldog Vendelineknek" nevezte mindazokat, akik rajta kívül még ezen a földkerekségen éltek. Ugyanis az volt a véleménye a világ beosztásáról, hogy abban mindenki boldogabb, megelégedettebb, vidámabb, mint ő, mert gonoszabb, közönségesebb, jellemtelenebb, hazugabb... A boldog Vendelineknek csupa ocsmány tulajdonságaik vannak úgy lelkileg, mint testileg... Azért csak "Isten veletek, ti boldog Vendelinek!" - ismételte Privát úr, amint elhelyezkedett a kályha mellett, amelyben kivételesen égett a tűz.

...Nézzük csak, mi történt vele ma is, amikor otthonát darab időre elhagyta, hogy valamely vendéglői látogatása révén kisebb örömet okozzon magának.

Ködös novemberi nap volt pesten, egyike azoknak a komor napoknak, amikor a hó nem tud leesni, pedig akkor mindjárt jobb volna, gondolják magukban a fenyegető égboltozat alatt járó emberek. Mi volna mindjárt "jobb"? Ezt ők maguk sem tudják. Talán a kocsisok a körutakon nem gondolnák többé, hogy ők Londonban vannak, előkelően és gyorsan kell hajtaniok, hogy majdnem eltapossák az ügyetlen járókelőket. Inkább gondolnák magukban, hogy ők csak egyszerű falusi kocsisok (aminthogy azok is Privát úr szerint), és a késő őszidőben trágyát fuvaroznak a nedves szántóföldekre, a kertek alatt, ahol legfeljebb a madárijesztőket lehet elgázolni. Vagy talán az volna mindjárt "jobb", hogy a hóban megláthatnák az emberek a lábnyomaikat, ami valóban nem utolsó mulatság, ha az embernek finom új cipő van a lábán. De Privát úrnak erről a cipő-dologról is megvolt a véleménye. Szerinte két-három grófnak meg grófnőnek van jó cipője Pesten, a többieké vagy olyan, mint az európai körúton levő négereké, vagy pedig egyszerűen toprongyos.

De mégis volna valami, ami jobbá tenné a helyzetet, ha a hó leesni tudna. Privát úr gyermek- és fiatalkorából emlékezett, hogy hóesés idején, különösen első havazáskor, mindig nevezetesebb étvágya volt. Mindenféle levesek jutottak eszébe, amelyekben disznógerincek főttek, és odakünn tartalmasan, hangtalanul szakadt a hó. Ezért hát megállott egy utcasarkon, és még egyszer a füstös, vigasztalan égboltra pillantott. Igen, ha leesne a hó, bizonyára jobb étvággyal menne most ebédje felé.

Bár megtehette volna azt is, hogy valamely előkelőbb szálloda éttermébe fordul be, mert pénz nélkül sohasem ment el hazulról, mégiscsak inkább valamely szolid polgári vendéglő felé nézett. Véleménye szerint az előkelő éttermekben az emberek nem esznek természetesen; azt nézik, hogyan kell fogni a villát, meg a kést, hogy a konfidens pincér ki ne gúnyolja őket a hátuk mögött; nem merik leszopogatni a csontokat, nem merik kitörölni a tányért, még kenyeret sem esznek annyit, mint amennyit szeretnének; a sótalan ételhez mustárt kérnek; nem mernek lármát csapni, ha hajszálat találnak az ételben; egyszóval jóllaknak a kapusok sapkalebegtetésével, valamint a pincérek hajlongásával.

Nem könnyen ment az ilyen szolid polgári vendéglő feltalálása, mert Privát úr ismert minden vendéglőt a körúton, mindegyiknek tudta valamely hibáját, és már előre káromkodott magában, hogy vajon, mivel fogják lefőzni, felbosszantani a vendéglőben; sőt már előre tudott haragudni azért is, hogy a takarítóasszony majd négy órakor pár percre kinyitja az ajtót a seprés idején. Meg tudta volna ilyenkor gyilkolni a tudatlan asszonyszemélyt...

Bekandikált a vendéglői ablakokon, hol találna kedvére való sarokasztalt, ahonnan ő az egész világot szemmel tarthatná, de őt nem látná senki. Ha itt-ott volt is ilyen félig-meddig kedvére való asztal, kellemetlen külsejű emberek ültek vele szemben vagy a szomszédságában. Gyerekek ültek arra felé, akik majd ostobaságokat fecsegnek, vagy pedig mindenféle nők, akik akkor is felhúzzák az orrukat, ha fixírozzák őket, akkor is megdühösödnek, ha egyetlen megvető pillantás sincs részükre.

Végre talált egy vendéglőt, ahol a sarokasztal nem volt körülvéve mindenféle fogasokon függő télikabátokkal, sem esernyőkkel, sem botokkal, sem kalapokkal; a pincérnek sem volt éppen más dolga, mint Privát úr kabátját lesegíteni, aztán elment, anélkül, hogy tolakodó kérdéseivel molesztálta volna. "Húsleves vagy paradicsomleves" - szokták mondani ezek a tolakodó fráterek már emberemlékezet óta, hogy a vendégnek (P. úrnak) leginkább ahhoz volna kedve, hogy nyomtában távozzon.

Úgy látszik, hogy szerencsés napja van emberünknek... Csupán a borfiú alkalmatlankodott kérdésével: sört vagy bort parancsol? - "Majd, ha ettem!" - válaszolt komoran a vendég. Most már volt ideje körülnézhetni is a teremben, hogy vajon kinek a látása fogja megkeseríteni az életét, amikor figyelme hirtelen másra terelődött. Nyílott az ajtó, és az ajtón "kedvére való ember" lépett be.

Milyen volt az új vendég, aki P. úrnak megtetszett?

Persze, a "boldog Vendelinek" fajtájához tartozott, meglehetősen kövér ember volt, de mégsem azok közül való, akik istencsapásként boldogtalanul viselnék testi terjedelmüket. Csak éppen annyira volt kövér, hogy állandóan azt bizonyítsa a világnak, hogy a jó falatok nem lehetnek ártalmasok az egészségre. Keze akkora volt, mint egy fürj aratás után. A mellényét kigombolta, hogy a konyhán gondolkodóba eshettek a fácánok, tyúkok és egyéb madarak: vajon nem volna jobb elrepülni? Az arca piros volt, mintha éppen most jött volna valamely körvadászatról, ahol bundás nyulakat puffantott le, amelyeket ajándékba küldött ismerőseinek, mellékelve mindjárt a receptet is, amely szerint a nyulat készíteni kell. A nyakának a tartásából, valamint rozsdavörös színéből könnyen megállapítható, hogy az új vendég életében a marhagerinceket sem vetette meg, mert bizonyára megfordult olyan vendéglőkben, ahol jó marhahúst mérnek. Most még a szemét vette szemügyre Privát úr a "kedvére" érkezett vendégnek. Kerek, bizalmas, gyanakodás nélküli szem volt az, mely korántsem ismeri a rosszindulatokat, mielőtt a kocsmában leülne ebédelni, bizalommal néz a közelgő esemény felé, még a halszálka sem jut eszébe.

Az új vendég kezébe vette az asztalkendőt, leporozta maga előtt, sőt jobbra és balra is az asztalterítőt. Aztán figyelmesen kibontotta a szalvétát, mintha valamely varázslatot művelne; az asztalkendőt aztán a nyakába kötötte, jól elrendezvén azt elöl a mellén, hogy ráncot ne vessen, valamint hátul a gallérjánál, hogy az asztalkendő két csücske hasonlatos lett valamely pár malackörömhöz.

Ez után a művelet után új helyre tette az asztalon a sótartót, a paprikatartót, fogpiszkálótartót, mint valamely kis bálványokat, amelyeknek megengedtetik részt venni a közelgő ceremóniában. Látszott, hogy nem először végzi ezt a fontos műveletet, minden kis bálványnak megvolt a maga helye, amelyre engedelmesen elvonult.

Most bal kezével közelebb vonta a vizespoharat, amíg jobbjával az evőkést emelte fel, és a kés fokával néhányszor koccantott a pohár oldalán... Privát úr csaknem felemelkedett a szemközt levő asztalnál, de nem a bosszúságtól, hanem az örömtől. Régen hallott hangok voltak ezek. Vidéki stációk jutottak eszébe, ahol a személyvonat tíz percre megáll, hogy mindenki ebédelhessen a restaurációban. Minden ilyen ebédlőállomásnak megvolt a maga specialitása. Püspökladányban például a malacbecsinált volt a leghíresebb. Nyíregyházán a téli hetivásáros napokon disznótor van a vasúti vendéglőben, míg Sátoraljaújhelyen a határszél felé menő vonatokat olykor medvetalp is várja, ha a hajtás jól sikerült, de őzgerinc bizonyosan akad. Az állomások jelzőcsengettyűi halkan és állhatatosan csilingelnek, dübörgő kézikocsin viszik a postát, néha tolatnak, és a vagonok messze hallható pendüléssel csapódnak egymáshoz. A pincérek, akik egész Magyarországot bekóborolják, miközben az ételt az utazó elébe teszik, biztatólag mondják: "Csak tessék nyugodtan enni, még öt percünk van Pest felé". Ilyenkor mindenféle étel és ital jólesik, mert a vasút gondoskodik arról, hogy az utazónak jó étvágya legyen. Kis üveg borok és pálinkák vándorolnak a bundazsebekbe, a bajuszok a legkülönbözőbb vidéki zsíroktól fénylenek, de a szívet már némi nyugtalanság háborgatja az esetleges lemaradás miatt. Egymást nézik az utazók, akik egy vonattal utaznak, és bizony, ha valamelyik hóbortosan szaladásba fog, a többi mind utána vetekedik. Ilyenkor aztán hiába jön kézicsengettyűjével az a télszagú, sapkás ember, aki egész életében a következő stációk neveit kiáltozza... Ilyen hangulatok lepték meg Privát urat, amikor az új vendéget kocogni hallotta a kés fokával a vizespoháron.

Ezután a kopasz és veres orrú pincér, aki már életében nyilván többször megitta a konyhán a szakácsnő jóvoltából azt a veres bort, amelyben a vadkanfőt kifőzték, a virágbokrétával, pecsenyéstálakkal és hosszú farkú fácánokkal illusztrált étlappal a kezében megjelent, és olyan tisztelettel nyújtotta át a szalvétája mögül pislogó vendégnek, mint valamely pápai bullát.

- Semmi se fogyott még el a konyhán? - kérdezte gyanakodva a vendég, mielőtt az étlapra egyetlen pillantást vetett volna.

- Mindennel szolgálhatok, amihez uraságodnak kedve van - felelte a veres orrú pincér, aki egyébként olyan szőkére volt beretválva, mint az imént leforrázott malac.

A vendég most bal öklét az asztalra helyezte, kissé hátra vetette magát a széken, hogy a pincérnek a szeme közé nézhessen, mint valamely bíró.

- Velős csont is van? - tette fel a fogas kérdést.

- Egy szép koncot az imént még láttam a konyhán.

- Hát siessen, barátom, hogy el ne vigyék, mert a húsleves után azt szeretnék enni - mondá most eddigi méltóságához nem egészen illő nyugtalansággal a vendég, és rövid, vizsgálódó pillantást vetett maga körül az asztalokra: vajon nem fedezendi-e fel bánatára ama a szép koncot valamely érdemtelen ember előtt. Nem a koncnak sehol sem volt nyoma.

- A húslevesbe mindenesetre habarjanak bele egy egészséges tojást, valamint némi zöldséget, így karalábét, karfiolt, sőt burgonyát is tehetnek bele - szólt a vendég a vele együtt bólogató pincérhez.

A vendég szabadon maradt bal kezét kinyújtotta egy régebben kiszemelt császárzsemle után, megropogtatta, és tördelve majszolni kezdte, anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá.

Mert tekintetét fontosabb dolgok foglalkoztatták, a jobbjában tartott étlap tanulmányozása.

Az étlapok íróinak fogalmuk sem lehetett arról, hogy milyen fontos dolgot művelnek, amikor mindennapi munkájukat végzik. Privát úr például ismert egy úriembert - földszintes, kertes háza volt Budán -, aki csak azért járt Pestre ebédelni, hogy az étlapokat összegyűjtse. Természetesen csak olyan helyről vitte el magával emlékbe az étlapot, ahol jól sikerült az ebédje. Volt a gyűjteményében étlap olyan kocsmákból, amelyek már régen megszűntek, de a maguk idejében nevezetességek voltak. Ez az úriember külföldi utazásaiból is magával hozta az étlapokat, és így könnyedén visszaidézhette azoknak az ebédeknek az emlékét, amelyeket különböző vendéglőkben elfogyasztott. A gráci Elefánt fogadó étlapját forgatta öregségére a legnagyobb delíciával. Szarvaspecsenye volt, mégpedig felejthetetlenül készítve. Az talán nem is említésre méltó, hogy ez a bizonyos szenvedélyes gyűjtő ugyanekkor tartotta a nászutazását.

Az új vendég valóban megbecsülte az étlapot, amelyet a kopasz pincér a kezébe adott. Előbb csak szabad szemmel kezdte olvasgatni azt a helyet, ahol a levesek és a főzelékek szerepelnek, de érdeklődése percről percre növekedett - valószínűleg akkor, amikor a sültekhez érkezett -, mert oldalzsebébe nyúlva, kihúzott dugóéhoz hasonlatos puffantással nyitott fel egy szemüvegtokot, majd a szemüveget gondosan orrára helyezve: olvasgatni kezdte elölről az étlapot, mint valamely érdekessé vált regényt, amelyben eleinte szórakozottan lapozgatunk. (Privát úrnak helyeslését az a körülmény is megnyerte, hogy a vendég nem afféle modern, csontkeretes amerikai svindler-szemüveget vett elő zsebéből, hanem amolyan régifajta, keskeny acélkeretű üveget, amelyen át valaha a bibliát olvasgatták.) A szemüveg birtokában a vendég aztán alulról felfelé is olvasgatni kezdte az étlapot, mert nem lévén tisztában terveivel, ilyenformán akart magának tájékozódást szerezni arról, hogy voltaképpen mit is kellene ebédelni. Tanulmányozás közben egyszer helyeslőleg, máskor rosszallólag intett a fejével. - Privát úr a világért nem adta volna, ha megtudhatja eme lelki indulatok okát.

De már megjelent a veres orrú, szőke pincér a levesestállal, és olyan érdekesen mosolygott, mintha a legjobb híreket hallotta volna odakünn a konyhán.

- Tálban hoztam a levest! - jelentette, mintha engedelmet kért volna.

De a vendégnek nem volt ez ellen semmi kifogása. Levette szemüvegét, tokjába zárta azt, miközben ismét dugaszhangot hallatott; figyelmét most már kizárólag az elébe helyezett levesestálra fordította. Előbb az asztal közepéről vette szemügyre, majd közelebb húzta, és a merőkanalat csendesen beléeresztette. P. úr észrevette, hogy a vendég úgy fogja a kanalat, hogy a kisujja a kezén ugyanekkor felemelkedik, mint valamely karmesteri pálca.

- Nincs valami leveserősítőjük, Maggi vagy ilyenféle? - kérdezte a vendég, amikor az első kanállal a tányérjába mért.

- Hogyne volna, uram! - felelte a pincér, és már hozta is a barnás folyadékkal az üvegcsét, amelyet szemügyrevétel után a vendég jól megrázott, mintha az erejét akarná felszínre hozni, és bőven csepegtetett a levesbe.

De a vendég még mindig nem nyúlt a leveshez, jobb kezével mellényzsebében keresgélt, ahonnan Privát úr legnagyobb örömére egy diónagyságú, piros, száraz paprikát vett elő, amelynek felmetéléséhez ugyancsak egyik zsebéből penecilusát vette elő. A piros paprikaszeleteket, valamint apró magokat egy gyógyszerész gondosságával hintette a levesestányérba, amelynek tartalmát nem szűnt meg kevergetni bal kezével. Hosszútésztás leves volt, arasznyi hosszúságú laskák mutatkoztak a kanálon, miközben a vendég néhányszor felemelte a kanalat. (P. úrnak azok a levesek jutottak eszébe, amelyeket sáfránnyal színesített valaha az édesanyja.)

Majd hirtelen lebukott fejével, és a tányér széléről egy kanálnyi levest a szájába vett. Jól megforgatta a fogai közt, megelégedéssel nyelt, szemét most már a legnagyobb bizalommal függesztette a levesre, és a kanalak sűrűn követték egymást, miközben a hosszú tészták elvegyültek a vendég csurgóra álló bajszával, majd a nyelv segítségével eltűntek. Azt azonban mégsem lehetne áperte kijelenteni, hogy a vendég szörpölte volna levesét, csak éppen kellő étvágysággal fogyasztotta.

Egy pillanatig szünetet tartott, mert egy karalábédarabot kellett a kanál élével kétfelé vágnia. E szünetben megkérdezte a pincért:

- Hogy hívják magát, barátom?

- Vendelinnek, legalázatosabb szolgálatára.

- Van magának felesége?

- Volt, nagyságos uram.

- Talán meghalt?

- Más történt - felelte Vendelin, és közelebb tolta a levesestálat a vendéghez, mert annak fenekén még érdemleges tésztamennyiséget, valamint egy piros répát látott. A vendég bizonyos rezignációval bólintott.

- Habár nem túlságosan kedvelem a répát - mondá.

- Hozhatom a velős koncot, nagyságos uram?

- Valóban - mondá a vendég, miután bajuszát előbb jobbról balra, majd balról jobbra, végre fölülről lefelé megtörülgette az asztalkendővel. - Csak arra akarom figyelmeztetni, Vendelin barátom, hogy kenyérszeleteket pirítsanak hozzá, mert ilyesmihez a zsemlye nem egészen alkalmas. És forró legyen, mint a babám szíve.

Ez utóbbi kijelentésből bárki megállapíthatja, hogy a vendégnek eddig kedvére mentek a dolgok. Tagadhatatlanul megelégedett pillantással nézett az elsiető pincér után.

A velős csont megérkezéséig a vendég idejét azzal töltötte, hogy körülnézett a vendéglő falán, ahol, mint afféle szolid pesti vendéglőben, még emlékben maradtak azok a képek, amelyeket az ősök hoztak divatba: így felfűzött fácánok, disznófők, bámész halak feketedett rámák között; amott egy gyümölcsös kosár almával, körtével, szilvával, szőlővel, de a kép maga olyan poros és kopott volt, hogy nem igen csinált gusztust a gyümölcsevéshez. Miután a szőke kis borfiú, amilyenek ezek a Pestre vetődött svábgyerekek, éppen ott lábatlankodott, a vendég kegyes leereszkedéssel így szólt hozzá:

- Most már hozhatsz egy pohár sert, de füles pohárban és hanzli nélkül. A habot megtarthatja a csapos magának.

A borfiú történetesen fürge volt, nyomban ott termett a sörrel, amelyet a vendég a legnagyobb gyanakvással emelt a világosság felé. Aranyszínű sör volt, vándorlegény álmodik ilyennel a tikkadt országúton, madárcsiripeléstől hangos komlóföldek illata szálldosott ebben a frissen csapolt sörben, de a vendég mégis megcsóválta a fejét:

- Nagyon gazdag ember lehet a korcsmárosod.

- Miért, nagyságos úr? - kérdezte a gyerek.

- Mert bőven méri a habot - felelt a vendég, és a füles poharat jól keze ügyébe igazítva, rálöttyentette azt az imént elfogyasztott levesre. Az asztalkendőnek megint csak volt dolga, amíg a bajuszát megszabadította a sörhabtól.