2013. szeptember 24., kedd

Arvisura sör

Mint ismeretes, a Brahmaputra árterületén termesztett különleges fajtájú rizsből egy még különlegesebb erjesztési eljárással készített ősi indiai sörfajtát nevezik Arvisurának a keleti világban. Az Arvisura sör egyedülálló gyógyhatással rendelkezik, sokak szerint arra is jó, amire nem. Az emésztőrendszerre gyakorolt jótékony hatása mellett leginkább az idegműködés serkentésére alkalmas. Rendszeres fogyasztása a tisztább gondolkodást, az elvontabb logikai összefüggések átlátását segíti elő, valamint az osztályozó-rendszerező készséget fejleszti. Ezért Nyugaton a filozófusok sörének is nevezik. Descartes életrajzából tudunk arról, hogy a nagy francia bölcselő például rendszeresen Bombai-ból szállíttatott magának Arvisura-sört nagy műve, az Értekezés az értelem helyes használatának s a tudományos igazságok kutatásának módszeréről megalkotása idején.

A kognitív Arvisura-sör


A modern pszichológia keretében a XX. század második felében komplex vizsgálat indult a különleges rízs-sörnek az elmére és a gondolkodásra gyakorolt hatásáról. A kognitív pszichológia tudományában jeleskedő professzorok megállapították, hogy az Arvisura-sör gyakorlatilag épp azokra a folyamatokra hat erőteljesen, amelyek az ő vizsgálataik tárgyát képezik (ezek pedig az észlelés, a megfigyelés, a felidézés, a megértés, az általánosítás és az absztrahálás, illetve a nyelvi rendszer segítségével a fogalmi gondolkodás révén hozott döntések). Így a sörfajtára újabb elnevezéseket biggyesztettek. Roger Shepart 1970-ben egyenesen a gondolkodás italának minősítette, később egyszerűen a kognitív sör elnevezéssel illették.

A modern elméleti gondolkodás nagyjai a nyugati egyetemek környékén ma is szívesen látogatják a számukra fenntartott Arvisura-kocsmákat. Ezekben gyakran látni a hatalmas korsók árnyékában ragyogó tekintetű fényes elméjű tudósokat, akik éppen nagyszerű sziporkáikat szórják a habban ázó söntésre.

_______________

Frissítés: a A Szegedi Tudományegyetem háza tájáról kaptuk a megtisztelő értesítést, miszerint fenti cikkünkön fellelkesedett bölcsészek kedvenc docensük vezetésével a témát behatóan elemző szemináriumot vertek csapra Arvisöre név alatt.

lásd még: arvisura szalon  |  arvisura könyvőstörténeti magyar arvisura | kárpáti arvisura

2013. július 24., szerda

Sör nincs?

A Tokaji Írótábor - amelyet, és nem csak ezért, Tokaji Ivótábornak becéztek - rendszeresen a Rákóczi-pincében tartotta (és tartja a mai napig) ünnepélyes megnyitó rendezvényét. Ez egy viszonylag rövid protokolláris aktus, pár rövid beszéd, néha egy vers (elnök örül, hogy megnyithatja, polgármester örül, hogy az írók Tokajba... közönség alig várja, hogy befejezzék), majd: borkóstoló. Mivel a részvevők és a pincébe betódulók száma száz körüli, az asztaloknál ülő és mögöttük összetorlódva álló embertömeget nem könnyű kiszolgálni, hosszú percekig tart, míg mindenki koccintóképessé válik.

Én csak bohó ifjú koromban voltam borissza, később szinte teljesen áttértem a sörre. Nem mintha nem szerettem volna a jó bort még ekkoriban is, de meginni már nem igazán tudtam: szinte azonnal a lecsurgatása után diszkomfort érzések vettek hatalmukba, émelygés, túlzott savképződés, akár fejfájás is - akár egyetlen pohárkától. Ennek a környezetem Tojakban mindig örült: hagytam, hogy megtöltsék a poharamat, aztán átadtam valamelyik írótársnak.

De egyszer nagyon szomjas voltam, szinte porzott a vesém, alig vártam, hogy valami folyadékot vehessek magamhoz: mohón figyeltem, ahogy a már kiszolgáltak poharában gyöngyözött a bor. Most talán mégis meginnám, gondoltam - de aztán visszahőköltem saját ötletemtől: kell nekem utána az akár órákon át tartó kellemetlen érzés? Nem kell - tökéltem el.

Éppen ezért, amikor a felszolgáló a csodálatos tokaji borral hozzám ért, feltettem a Rákóczi-pincében soha azelőtt és vélhetőleg soha ezután el nem hangzott kérdést:

- Tessék mondani, sör nincs?

2013. június 1., szombat

Arvisura koktélok a nyár slágerei

A figyelmes sörissza mostanában arról olvashat, hogy a Mojito és a Sex on the beach állítólag már a múlté! Hódítanak a pálinkás Arvisura-koktélok. A pálinka - állítják a szakértők - ebben a szezonban immár kilépett a rövid italok sorából. A Times magazin újságírói szerint az Arvisura koktélok a sikerhez vezető egyik nagyszerű utat mutatják a minden tekintetben sikeresnek monható lerészegedéshez, különös tekintettel a sárga földre.

De hát miről is van szó?

Az tény: az Európai Unió által védetté nyilvánított magyar nemzeti pálinka a világ egyik legkiválóbb gyümölcspárlata. Továbbá pedig kiválóan alkalmas koktélok alapanyagául. A keverési receptek, és hogy egyáltalán mi az Arvisura, itt járható körbe: Arvisura

2013. május 24., péntek

De a sör azért megmaradt

Az ókori Mezopotámia és Egyiptom népei ma is vitatkozhatnának arról, hogy kié a szabadalom, ha nem pusztultak volna ki. De a sör azért megmaradt.

Mint tudjuk, Mezopotámiában már időszámításunk előtt hétezer évvel ittak sört, és áldozták Ninharnak, a bika képében ábrázolt sumér istennek – aki a mennydörgés és felhőszakadás ura volt–, és áldozták feleségének, Ninigarának. Egyiptomban a titokzatos mitológia legősibb istenei közé sorolt Ozirisznak köszönték a sört. Ő terjesztette a kultúrát nemcsak Egyiptomban, de más népek között is. Istennek tartották, ám nagyon is emberi módon, ittasan elkövetett félrelépéséért az életével fizetett. Újjáéledt, s ő lett a halottak istene. Az ókori egyiptomiak a mezőgazdaság istenét is tisztelték benne. Ő ajándékozta meg a földieket a henketnek nevezett erjesztett itallal, ami időszámításunk előtt ötezer évvel mindennapi tápláléknak számított.

Babilonban, ha nem is tartották isteni eredetűnek, azért ismerték, ünnepi és mindennapi italként egyaránt fogyasztották. Hammurabi (i. e. 1728-1686) a világ legrégibb jogrendjében szabályozta - s oszlopra vésette - a kocsmák látogatásának, a sör fogyasztásának rendjét, és büntetéssel, vízbe vetéssel fenyegette a sört áruló asszonyt, ha annak ellenértékét ezüstben merte volna kérni.

Feltehetőleg az i. e. 10. századtól kezdve kevertek az árpához komlót. Már ez a sör juthatott el Egyiptomból görög közvetítéssel Európába, ahol nyomai fennmaradtak az i. e. 800 körül kialakult korai hallstatti kultúrából Ausztriában.

Hellászban és Rómában, ahogy erről már szó esett, többre becsülték a sörnél a bort. Görög-római forrásokból azonban tudunk sörivó népekről. Antiochus tudósít arról, hogy i. e. 300 körül a trákok árpából sört készítettek, amit fűszerekkel ízesítettek. Az illírek Dalmáciában, a kelták a mai Spanyolországban, a frankok a mai Németország és Franciaország területén ugyancsak sörfogyasztók voltak. Hogy a sör a brit szigetekre is eljutott, azt mi sem bizonyíthatná jobban, mint hogy az i. e. 1. századból fennmaradt pénzérmék egyik felén Cunobelin angol király - Shakespeare drámájában Cymbeline néven szerepel -, a másikon viszont árpakalász látható.
De megerősíti a sör elterjedését a híres római író, Plinius is:
"Az egész világ részegeskedik. Nyugati népek áztatott gabonával isszák le magukat", amit a görög Dioszkoridesz így egészít ki: "Az árpából készített kormi, amit gyakran bor helyett isznak, fejfájást okoz. Hasonló italt Britanniában is előállítanak."

Ha valóban fejfájást okozott volna a sör, aligha vált volna természetessé Britanniában a túlzott italozás, olyannyira, hogy azt az 5. században akkor már ott is tekintélyes katolikus egyház elítélte. Legalábbis a kötelékébe tartozókat. Ebből az időből maradt fenn Gildas történész-szerzetes figyelmeztetése:
"Ha egy szerzetes olyan sokat ivott, hogy nem forog a nyelve, s így nem tud részt venni a zsoltármondásban, ne kapjon vacsorát."

A kontinensen Nagy Károly frank uralkodó (742-814) alatt virágzott a kolostorokban a sörfőzés. A szerzetesek a zarándokoknak készítették a gyengébb konventsört, maguknak az erősebb pátersört. A legenda szerint Nagy Károly kortársa, a németalföldi Flandria uralkodója, Gambrinus találta fel a sörfőzést. Később őt választotta patrónusának a német sörfőzők céhe.
A 12. századtól kezdve a kontinensen a sörfőzés már nem a kolostorok privilégiuma: a családok az otthonukban készítették a sört. Ám a házi sör minősége bizonyára gyengébb volt, mint a brit szigeteken főzötté. Ezt valószínűsíti az az 1158-ból fennmaradt levél, amely arról számol be, hogyan érkezett Franciaországba Thomas Beckett, a későbbi canterburyi érsek, hogy megkérje Henrik herceg számára egy francia hercegnő kezét:
"Két szekér csak vasdongájú söröshordókkal volt megrakva, a sör válogatott dús gabonából készült ajándékként a franciáknak, akik számára újdonság volt a tápláló, seprőmentes, színben a borral vetélkedő, ízben azt felülmúló ital."

2013. május 16., csütörtök

Egy újabb sörtörténet


 Sokan úgy tartják, ősi borivó nép a magyar, holott elődeink előbb ismerhették a sört, mint a bort. A sör több, mint egyszerű innivaló. Annál sokkal több mint egy átlagos fogyasztási cikk, mely ott sorakozik a szupermarketek polcain. A sörnek évezredes története, kultúrája van. Népszokások is kapcsolódnak hozzá, mondások, műalkotások örökítették meg "dicsőségét". Volt már az uralkodó osztály kiváltsága és a legszegényebbek itala. Néhol szinte előírták a fogyasztását, míg máshol üldözték, betiltották, fogyasztóit börtönbe zárták vagy éppen kivégezték.

 A sör megosztja az embereket- egyesek rajonganak érte és  soha nem tudnának lemondani róla, míg mások nem értik, hogy mit lehet szeretni rajta. Egy biztos: a sör azon dolgok egyike, amit nagyon nagy mennyiségben fogyasztunk és mégis nagyon keveset tudunk róla. Ezen szeretnénk változtatni.


  Bármilyen megdöbbentő is, de megtalált leletek alapján a sumérok a Tigris és az Eufrátesz folyók által határolt területen már az időszámításunk előtti V. évezredben készítettek sört! Írásos feljegyzések nem állnak természetesen rendelkezésre, de a régészek több olyan edényt találtak, melyekben tönkbúzát, árpát és malátát tartottak. A sört ekkor árpakenyérrel főzték. Mivel a komlót még nem ismerték, a sört mézzel, datolyával, fügével és más gyümölcsökkel ízesítették.
A sör legrégebbi írásos bizonyítéka ie. III. évezredből, Mezopotámiából való "monument Bleu". A sörkészítést ekkor már nemcsak ismerték és gyakorolták, de még törvényben is szabályozták! Hammurapi törvényoszlopán is találunk a sörök minőségének biztosítására vonatkozó szabályokat, ezek megszegőit pedig a kor szellemében igen súlyos büntetésekkel igyekeztek eltántorítani a sörpancstól.

 Az ókori Egyiptomban a sör hallatlanul népszerű volt, amit a Királyok Völgyében található sírkamrák falfestményei, valamint a fennmaradt papirusztekercsek is bizonyítanak. A sör meglepő módon Egyiptomban nem csak a gazdagok privilégiuma volt, egyszerű emberek és rabszolgák is ugyanúgy fogyaszthatták! Az egyiptomiak az i.e. 1800 körül már ismerték a kifejezetten a sör erjesztésére való élesztőket.
 Görögországban, majd a Római Birodalomban a sör sokat veszített a népszerűségéből, mivel a görögök és a rómaiak is inkább a bort kedvelték, a sörfogyasztást a barbár népek szokásának tartották.
 Azokon a vidékeken viszont, amely borszőlő termesztésére már nem volt megfelelő, a sörfőzés egyre inkább elterjedt. A mai Írország és Anglia területén már ie. VI. században ismerték eme tudományt. Nem beszélve a germánokról, akik a sört valóságos isteni italnak tekintették. A germánok különféle bogyókat (pl.: borókabogyót), illetve fűszereket (sáfrányt, köményt, ánizst) használtak ízesítésére.
A sörfőzésben a legnagyobb változást a középkorban a komló megjelenése hozta el. Addig a sör ízesítésére-egyebek mellett-tölgyfakérget, mézet, gyömbért, szegfűszeget és illatos füveket használtak, és ezzel próbálták meg  megadni az italnak a különleges, kesernyés ízt.
A XIII. századtól kezdve azután a komló szinte mindenhol kiszorította ezeket az ízesítőanyagokat, kivéve persze Angliát, ahol a komlót egészen 1524-ig nem volt szabad sör készítéséhez felhasználni. Ebben az időszakban a sörfőzés már a skandináv országokban, Dániában, a mai Németország, Ausztria és Hollandia területén is elterjedt. Sört nem árpából, de búzából sőt még zabból is készítettek.
 A középkorban a sörfőzés eleinte a különféle szerzetesrendek köré összpontosult. Az egyik ilyen "szerzetessör" a St. Gallen-i apátságból származik, de Weihenstephan kolostorban a korabeli iratok tanúsága szerint mát a IX. században is főztek sört.


A Középkori városok kialakulásával a céhrendszer elterjedésével aztán a kolostorokban folyó sörkészítés szerepe egyre inkább csökkenni kezdett. A sörfőzők a XIII. században kezdtek el céhekbe tömörülni, hogy érdekeiket jobban érvényesíteni tudják. A céhek feletti felügyeletet ezidőtájt a városok tanácsa gyakorolta- ők dolgozták ki azokat az előírásokat, melyeket minden sörfőzőnek be kellett tartania. E rendeletek közül az első jelentőset Nürnbergben adták ki és azt írta elő, hogy sört kizárólag árpából készíthető, búzából, rozsból és zabból nem.

 A legnagyobb hatású ilyen szabály azonban kétségkívül Bajorországban 1516-ban kiadott, azóta is sokat emlegetett német tisztasági törvény, a Reinheitsgebot, amely megszabta, hogy a sör készítéséhez kizárólag 3 anyag használható: a maláta, a komló és a víz. (Ezt a szabályt ma már persze kevés sörgyár tartja be, hiszen különféle adalékanyagok használata azóta elfogadottá vált.)
A céhes sörfőzés még évszázadokon keresztül fennmaradt, de szerepét folyamatosan és egyre növekvő mértékben átvették a sörgyárak.


 Az újkorban a népesség növekedésével, a fogyasztási szokások változásával egyre inkább megnőtt az igény a nagyipari sörfőzés iránt. Persze az igény önmagában nem lett volna elegendő, szükség volt azokra a felfedezésekre és találmányokra is, melyek ebben az időszakban hozzájárultak a sörkészítés forradalmához. Louis Pasteur felfedezése az erjedést okozó baktériumokról ugyanúgy elősegítette ennek a folyamatnak a felgyorsulását, mint a főzőgépek elterjedése vagy Linde találmánya, a hűtőgép, mely megteremtette a lehetőségét az alsó erjesztésű sörök nagy mennyiségben, melegebb évszakokban való készítésének is.
 Az első tömeggyártásra szánt söröket a XIX. század közepén kezdték el készíteni Európában, majd 1876-ban Amerikában. Ezután a világ szinte minden részén gomba módra elszaporodtak a sörgyárak.
 Ez a tendencia azóta is megmaradt, tehát a sörkészítés napjainkban az-egyre kisebb számú- nagy sörgyárak kezében összpontosul. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy az utóbbi évtizedben a kisebb sörfőzdék szerepe egyre inkább felértékelődik, mivel a nagy sörgyárak méretüknél fogva nem képesek kielégíteni egyes specialitásokat kedvelő sörfogyasztók egyedi igényeit.



2013. május 3., péntek

Szindbád, sör, Vendelin

Aranyszínű sör volt, vándorlegény álmodik ilyennel a tikkadt országúton, madárcsiripeléstől hangos komlóföldek illata szálldosott ebben a frissen csapolt sörben, de a vendég mégis megcsóválta a fejét...




Krúdy Gyula

ISTEN VELETEK, TI BOLDOG VENDELINEK!

Isten veletek, ti boldog Vendelinek - mondá Privát úr, amikor otthonában bezárta az ajtót maga mögött, - amint talán a búvár búcsúzkodhatik a világtól, mielőtt a tenger mélyébe leereszkedne. - Isten veletek, Vendelinek! - ismételte az úriember, amikor a kulcsot kétszer megfordította a zárban.

Privát úr "boldog Vendelineknek" nevezte mindazokat, akik rajta kívül még ezen a földkerekségen éltek. Ugyanis az volt a véleménye a világ beosztásáról, hogy abban mindenki boldogabb, megelégedettebb, vidámabb, mint ő, mert gonoszabb, közönségesebb, jellemtelenebb, hazugabb... A boldog Vendelineknek csupa ocsmány tulajdonságaik vannak úgy lelkileg, mint testileg... Azért csak "Isten veletek, ti boldog Vendelinek!" - ismételte Privát úr, amint elhelyezkedett a kályha mellett, amelyben kivételesen égett a tűz.

...Nézzük csak, mi történt vele ma is, amikor otthonát darab időre elhagyta, hogy valamely vendéglői látogatása révén kisebb örömet okozzon magának.

Ködös novemberi nap volt pesten, egyike azoknak a komor napoknak, amikor a hó nem tud leesni, pedig akkor mindjárt jobb volna, gondolják magukban a fenyegető égboltozat alatt járó emberek. Mi volna mindjárt "jobb"? Ezt ők maguk sem tudják. Talán a kocsisok a körutakon nem gondolnák többé, hogy ők Londonban vannak, előkelően és gyorsan kell hajtaniok, hogy majdnem eltapossák az ügyetlen járókelőket. Inkább gondolnák magukban, hogy ők csak egyszerű falusi kocsisok (aminthogy azok is Privát úr szerint), és a késő őszidőben trágyát fuvaroznak a nedves szántóföldekre, a kertek alatt, ahol legfeljebb a madárijesztőket lehet elgázolni. Vagy talán az volna mindjárt "jobb", hogy a hóban megláthatnák az emberek a lábnyomaikat, ami valóban nem utolsó mulatság, ha az embernek finom új cipő van a lábán. De Privát úrnak erről a cipő-dologról is megvolt a véleménye. Szerinte két-három grófnak meg grófnőnek van jó cipője Pesten, a többieké vagy olyan, mint az európai körúton levő négereké, vagy pedig egyszerűen toprongyos.

De mégis volna valami, ami jobbá tenné a helyzetet, ha a hó leesni tudna. Privát úr gyermek- és fiatalkorából emlékezett, hogy hóesés idején, különösen első havazáskor, mindig nevezetesebb étvágya volt. Mindenféle levesek jutottak eszébe, amelyekben disznógerincek főttek, és odakünn tartalmasan, hangtalanul szakadt a hó. Ezért hát megállott egy utcasarkon, és még egyszer a füstös, vigasztalan égboltra pillantott. Igen, ha leesne a hó, bizonyára jobb étvággyal menne most ebédje felé.

Bár megtehette volna azt is, hogy valamely előkelőbb szálloda éttermébe fordul be, mert pénz nélkül sohasem ment el hazulról, mégiscsak inkább valamely szolid polgári vendéglő felé nézett. Véleménye szerint az előkelő éttermekben az emberek nem esznek természetesen; azt nézik, hogyan kell fogni a villát, meg a kést, hogy a konfidens pincér ki ne gúnyolja őket a hátuk mögött; nem merik leszopogatni a csontokat, nem merik kitörölni a tányért, még kenyeret sem esznek annyit, mint amennyit szeretnének; a sótalan ételhez mustárt kérnek; nem mernek lármát csapni, ha hajszálat találnak az ételben; egyszóval jóllaknak a kapusok sapkalebegtetésével, valamint a pincérek hajlongásával.

Nem könnyen ment az ilyen szolid polgári vendéglő feltalálása, mert Privát úr ismert minden vendéglőt a körúton, mindegyiknek tudta valamely hibáját, és már előre káromkodott magában, hogy vajon, mivel fogják lefőzni, felbosszantani a vendéglőben; sőt már előre tudott haragudni azért is, hogy a takarítóasszony majd négy órakor pár percre kinyitja az ajtót a seprés idején. Meg tudta volna ilyenkor gyilkolni a tudatlan asszonyszemélyt...

Bekandikált a vendéglői ablakokon, hol találna kedvére való sarokasztalt, ahonnan ő az egész világot szemmel tarthatná, de őt nem látná senki. Ha itt-ott volt is ilyen félig-meddig kedvére való asztal, kellemetlen külsejű emberek ültek vele szemben vagy a szomszédságában. Gyerekek ültek arra felé, akik majd ostobaságokat fecsegnek, vagy pedig mindenféle nők, akik akkor is felhúzzák az orrukat, ha fixírozzák őket, akkor is megdühösödnek, ha egyetlen megvető pillantás sincs részükre.

Végre talált egy vendéglőt, ahol a sarokasztal nem volt körülvéve mindenféle fogasokon függő télikabátokkal, sem esernyőkkel, sem botokkal, sem kalapokkal; a pincérnek sem volt éppen más dolga, mint Privát úr kabátját lesegíteni, aztán elment, anélkül, hogy tolakodó kérdéseivel molesztálta volna. "Húsleves vagy paradicsomleves" - szokták mondani ezek a tolakodó fráterek már emberemlékezet óta, hogy a vendégnek (P. úrnak) leginkább ahhoz volna kedve, hogy nyomtában távozzon.

Úgy látszik, hogy szerencsés napja van emberünknek... Csupán a borfiú alkalmatlankodott kérdésével: sört vagy bort parancsol? - "Majd, ha ettem!" - válaszolt komoran a vendég. Most már volt ideje körülnézhetni is a teremben, hogy vajon kinek a látása fogja megkeseríteni az életét, amikor figyelme hirtelen másra terelődött. Nyílott az ajtó, és az ajtón "kedvére való ember" lépett be.

Milyen volt az új vendég, aki P. úrnak megtetszett?

Persze, a "boldog Vendelinek" fajtájához tartozott, meglehetősen kövér ember volt, de mégsem azok közül való, akik istencsapásként boldogtalanul viselnék testi terjedelmüket. Csak éppen annyira volt kövér, hogy állandóan azt bizonyítsa a világnak, hogy a jó falatok nem lehetnek ártalmasok az egészségre. Keze akkora volt, mint egy fürj aratás után. A mellényét kigombolta, hogy a konyhán gondolkodóba eshettek a fácánok, tyúkok és egyéb madarak: vajon nem volna jobb elrepülni? Az arca piros volt, mintha éppen most jött volna valamely körvadászatról, ahol bundás nyulakat puffantott le, amelyeket ajándékba küldött ismerőseinek, mellékelve mindjárt a receptet is, amely szerint a nyulat készíteni kell. A nyakának a tartásából, valamint rozsdavörös színéből könnyen megállapítható, hogy az új vendég életében a marhagerinceket sem vetette meg, mert bizonyára megfordult olyan vendéglőkben, ahol jó marhahúst mérnek. Most még a szemét vette szemügyre Privát úr a "kedvére" érkezett vendégnek. Kerek, bizalmas, gyanakodás nélküli szem volt az, mely korántsem ismeri a rosszindulatokat, mielőtt a kocsmában leülne ebédelni, bizalommal néz a közelgő esemény felé, még a halszálka sem jut eszébe.

Az új vendég kezébe vette az asztalkendőt, leporozta maga előtt, sőt jobbra és balra is az asztalterítőt. Aztán figyelmesen kibontotta a szalvétát, mintha valamely varázslatot művelne; az asztalkendőt aztán a nyakába kötötte, jól elrendezvén azt elöl a mellén, hogy ráncot ne vessen, valamint hátul a gallérjánál, hogy az asztalkendő két csücske hasonlatos lett valamely pár malackörömhöz.

Ez után a művelet után új helyre tette az asztalon a sótartót, a paprikatartót, fogpiszkálótartót, mint valamely kis bálványokat, amelyeknek megengedtetik részt venni a közelgő ceremóniában. Látszott, hogy nem először végzi ezt a fontos műveletet, minden kis bálványnak megvolt a maga helye, amelyre engedelmesen elvonult.

Most bal kezével közelebb vonta a vizespoharat, amíg jobbjával az evőkést emelte fel, és a kés fokával néhányszor koccantott a pohár oldalán... Privát úr csaknem felemelkedett a szemközt levő asztalnál, de nem a bosszúságtól, hanem az örömtől. Régen hallott hangok voltak ezek. Vidéki stációk jutottak eszébe, ahol a személyvonat tíz percre megáll, hogy mindenki ebédelhessen a restaurációban. Minden ilyen ebédlőállomásnak megvolt a maga specialitása. Püspökladányban például a malacbecsinált volt a leghíresebb. Nyíregyházán a téli hetivásáros napokon disznótor van a vasúti vendéglőben, míg Sátoraljaújhelyen a határszél felé menő vonatokat olykor medvetalp is várja, ha a hajtás jól sikerült, de őzgerinc bizonyosan akad. Az állomások jelzőcsengettyűi halkan és állhatatosan csilingelnek, dübörgő kézikocsin viszik a postát, néha tolatnak, és a vagonok messze hallható pendüléssel csapódnak egymáshoz. A pincérek, akik egész Magyarországot bekóborolják, miközben az ételt az utazó elébe teszik, biztatólag mondják: "Csak tessék nyugodtan enni, még öt percünk van Pest felé". Ilyenkor mindenféle étel és ital jólesik, mert a vasút gondoskodik arról, hogy az utazónak jó étvágya legyen. Kis üveg borok és pálinkák vándorolnak a bundazsebekbe, a bajuszok a legkülönbözőbb vidéki zsíroktól fénylenek, de a szívet már némi nyugtalanság háborgatja az esetleges lemaradás miatt. Egymást nézik az utazók, akik egy vonattal utaznak, és bizony, ha valamelyik hóbortosan szaladásba fog, a többi mind utána vetekedik. Ilyenkor aztán hiába jön kézicsengettyűjével az a télszagú, sapkás ember, aki egész életében a következő stációk neveit kiáltozza... Ilyen hangulatok lepték meg Privát urat, amikor az új vendéget kocogni hallotta a kés fokával a vizespoháron.

Ezután a kopasz és veres orrú pincér, aki már életében nyilván többször megitta a konyhán a szakácsnő jóvoltából azt a veres bort, amelyben a vadkanfőt kifőzték, a virágbokrétával, pecsenyéstálakkal és hosszú farkú fácánokkal illusztrált étlappal a kezében megjelent, és olyan tisztelettel nyújtotta át a szalvétája mögül pislogó vendégnek, mint valamely pápai bullát.

- Semmi se fogyott még el a konyhán? - kérdezte gyanakodva a vendég, mielőtt az étlapra egyetlen pillantást vetett volna.

- Mindennel szolgálhatok, amihez uraságodnak kedve van - felelte a veres orrú pincér, aki egyébként olyan szőkére volt beretválva, mint az imént leforrázott malac.

A vendég most bal öklét az asztalra helyezte, kissé hátra vetette magát a széken, hogy a pincérnek a szeme közé nézhessen, mint valamely bíró.

- Velős csont is van? - tette fel a fogas kérdést.

- Egy szép koncot az imént még láttam a konyhán.

- Hát siessen, barátom, hogy el ne vigyék, mert a húsleves után azt szeretnék enni - mondá most eddigi méltóságához nem egészen illő nyugtalansággal a vendég, és rövid, vizsgálódó pillantást vetett maga körül az asztalokra: vajon nem fedezendi-e fel bánatára ama a szép koncot valamely érdemtelen ember előtt. Nem a koncnak sehol sem volt nyoma.

- A húslevesbe mindenesetre habarjanak bele egy egészséges tojást, valamint némi zöldséget, így karalábét, karfiolt, sőt burgonyát is tehetnek bele - szólt a vendég a vele együtt bólogató pincérhez.

A vendég szabadon maradt bal kezét kinyújtotta egy régebben kiszemelt császárzsemle után, megropogtatta, és tördelve majszolni kezdte, anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá.

Mert tekintetét fontosabb dolgok foglalkoztatták, a jobbjában tartott étlap tanulmányozása.

Az étlapok íróinak fogalmuk sem lehetett arról, hogy milyen fontos dolgot művelnek, amikor mindennapi munkájukat végzik. Privát úr például ismert egy úriembert - földszintes, kertes háza volt Budán -, aki csak azért járt Pestre ebédelni, hogy az étlapokat összegyűjtse. Természetesen csak olyan helyről vitte el magával emlékbe az étlapot, ahol jól sikerült az ebédje. Volt a gyűjteményében étlap olyan kocsmákból, amelyek már régen megszűntek, de a maguk idejében nevezetességek voltak. Ez az úriember külföldi utazásaiból is magával hozta az étlapokat, és így könnyedén visszaidézhette azoknak az ebédeknek az emlékét, amelyeket különböző vendéglőkben elfogyasztott. A gráci Elefánt fogadó étlapját forgatta öregségére a legnagyobb delíciával. Szarvaspecsenye volt, mégpedig felejthetetlenül készítve. Az talán nem is említésre méltó, hogy ez a bizonyos szenvedélyes gyűjtő ugyanekkor tartotta a nászutazását.

Az új vendég valóban megbecsülte az étlapot, amelyet a kopasz pincér a kezébe adott. Előbb csak szabad szemmel kezdte olvasgatni azt a helyet, ahol a levesek és a főzelékek szerepelnek, de érdeklődése percről percre növekedett - valószínűleg akkor, amikor a sültekhez érkezett -, mert oldalzsebébe nyúlva, kihúzott dugóéhoz hasonlatos puffantással nyitott fel egy szemüvegtokot, majd a szemüveget gondosan orrára helyezve: olvasgatni kezdte elölről az étlapot, mint valamely érdekessé vált regényt, amelyben eleinte szórakozottan lapozgatunk. (Privát úrnak helyeslését az a körülmény is megnyerte, hogy a vendég nem afféle modern, csontkeretes amerikai svindler-szemüveget vett elő zsebéből, hanem amolyan régifajta, keskeny acélkeretű üveget, amelyen át valaha a bibliát olvasgatták.) A szemüveg birtokában a vendég aztán alulról felfelé is olvasgatni kezdte az étlapot, mert nem lévén tisztában terveivel, ilyenformán akart magának tájékozódást szerezni arról, hogy voltaképpen mit is kellene ebédelni. Tanulmányozás közben egyszer helyeslőleg, máskor rosszallólag intett a fejével. - Privát úr a világért nem adta volna, ha megtudhatja eme lelki indulatok okát.

De már megjelent a veres orrú, szőke pincér a levesestállal, és olyan érdekesen mosolygott, mintha a legjobb híreket hallotta volna odakünn a konyhán.

- Tálban hoztam a levest! - jelentette, mintha engedelmet kért volna.

De a vendégnek nem volt ez ellen semmi kifogása. Levette szemüvegét, tokjába zárta azt, miközben ismét dugaszhangot hallatott; figyelmét most már kizárólag az elébe helyezett levesestálra fordította. Előbb az asztal közepéről vette szemügyre, majd közelebb húzta, és a merőkanalat csendesen beléeresztette. P. úr észrevette, hogy a vendég úgy fogja a kanalat, hogy a kisujja a kezén ugyanekkor felemelkedik, mint valamely karmesteri pálca.

- Nincs valami leveserősítőjük, Maggi vagy ilyenféle? - kérdezte a vendég, amikor az első kanállal a tányérjába mért.

- Hogyne volna, uram! - felelte a pincér, és már hozta is a barnás folyadékkal az üvegcsét, amelyet szemügyrevétel után a vendég jól megrázott, mintha az erejét akarná felszínre hozni, és bőven csepegtetett a levesbe.

De a vendég még mindig nem nyúlt a leveshez, jobb kezével mellényzsebében keresgélt, ahonnan Privát úr legnagyobb örömére egy diónagyságú, piros, száraz paprikát vett elő, amelynek felmetéléséhez ugyancsak egyik zsebéből penecilusát vette elő. A piros paprikaszeleteket, valamint apró magokat egy gyógyszerész gondosságával hintette a levesestányérba, amelynek tartalmát nem szűnt meg kevergetni bal kezével. Hosszútésztás leves volt, arasznyi hosszúságú laskák mutatkoztak a kanálon, miközben a vendég néhányszor felemelte a kanalat. (P. úrnak azok a levesek jutottak eszébe, amelyeket sáfránnyal színesített valaha az édesanyja.)

Majd hirtelen lebukott fejével, és a tányér széléről egy kanálnyi levest a szájába vett. Jól megforgatta a fogai közt, megelégedéssel nyelt, szemét most már a legnagyobb bizalommal függesztette a levesre, és a kanalak sűrűn követték egymást, miközben a hosszú tészták elvegyültek a vendég csurgóra álló bajszával, majd a nyelv segítségével eltűntek. Azt azonban mégsem lehetne áperte kijelenteni, hogy a vendég szörpölte volna levesét, csak éppen kellő étvágysággal fogyasztotta.

Egy pillanatig szünetet tartott, mert egy karalábédarabot kellett a kanál élével kétfelé vágnia. E szünetben megkérdezte a pincért:

- Hogy hívják magát, barátom?

- Vendelinnek, legalázatosabb szolgálatára.

- Van magának felesége?

- Volt, nagyságos uram.

- Talán meghalt?

- Más történt - felelte Vendelin, és közelebb tolta a levesestálat a vendéghez, mert annak fenekén még érdemleges tésztamennyiséget, valamint egy piros répát látott. A vendég bizonyos rezignációval bólintott.

- Habár nem túlságosan kedvelem a répát - mondá.

- Hozhatom a velős koncot, nagyságos uram?

- Valóban - mondá a vendég, miután bajuszát előbb jobbról balra, majd balról jobbra, végre fölülről lefelé megtörülgette az asztalkendővel. - Csak arra akarom figyelmeztetni, Vendelin barátom, hogy kenyérszeleteket pirítsanak hozzá, mert ilyesmihez a zsemlye nem egészen alkalmas. És forró legyen, mint a babám szíve.

Ez utóbbi kijelentésből bárki megállapíthatja, hogy a vendégnek eddig kedvére mentek a dolgok. Tagadhatatlanul megelégedett pillantással nézett az elsiető pincér után.

A velős csont megérkezéséig a vendég idejét azzal töltötte, hogy körülnézett a vendéglő falán, ahol, mint afféle szolid pesti vendéglőben, még emlékben maradtak azok a képek, amelyeket az ősök hoztak divatba: így felfűzött fácánok, disznófők, bámész halak feketedett rámák között; amott egy gyümölcsös kosár almával, körtével, szilvával, szőlővel, de a kép maga olyan poros és kopott volt, hogy nem igen csinált gusztust a gyümölcsevéshez. Miután a szőke kis borfiú, amilyenek ezek a Pestre vetődött svábgyerekek, éppen ott lábatlankodott, a vendég kegyes leereszkedéssel így szólt hozzá:

- Most már hozhatsz egy pohár sert, de füles pohárban és hanzli nélkül. A habot megtarthatja a csapos magának.

A borfiú történetesen fürge volt, nyomban ott termett a sörrel, amelyet a vendég a legnagyobb gyanakvással emelt a világosság felé. Aranyszínű sör volt, vándorlegény álmodik ilyennel a tikkadt országúton, madárcsiripeléstől hangos komlóföldek illata szálldosott ebben a frissen csapolt sörben, de a vendég mégis megcsóválta a fejét:

- Nagyon gazdag ember lehet a korcsmárosod.

- Miért, nagyságos úr? - kérdezte a gyerek.

- Mert bőven méri a habot - felelt a vendég, és a füles poharat jól keze ügyébe igazítva, rálöttyentette azt az imént elfogyasztott levesre. Az asztalkendőnek megint csak volt dolga, amíg a bajuszát megszabadította a sörhabtól.

2013. április 30., kedd

Óda a sörhöz

Robert Burns:

A JÓ SÖR, Ó

O GUDE ALE COMES

  A jó sör, ó. jön is, megy is.
  Sebaj, ha rongyom rámegy is.
  Culám, cipőm is eladó -
  A jó sör, ó, a búra jó.

Hat ökröm volt, de kitünő,
ami a fő: ugartörő!
Elolvad áruk, mint a hó -
A jó sör, ó, a búra jó.

Nyakam töröm, csak jöjj söröm
a konyhatündért gyömködöm,
s jöhet a szégyenpad s bitó -
A jó sör, ó, a búra jó.

  A jó sör, ó, jön is, megy is.
  Sebaj, ha rongyom rámegy is.
  Culám, cipőm is eladó -
  A jó sör, ó, a búra jó.

Nagy László fordítása


2013. április 27., szombat

Egy sör mindig belefér

Ha nincs bor, akkor van sör, de az mindig. Egy jó történet - vagy inkább legenda -  a sörről.
Egy filozófia professzor az előadását úgy kezdte, hogy fogott egy befőttesüveget és feltöltötte kb. 5 cm átmérőjű kövekkel, majd rákérdezett, hogy tele van-e az üveg? „Igen” – válaszolták.

Ezután elővett egy dobozt, tele apró kavicsokkal, és elkezdte beleszórni azokat az üvegbe. Miután a kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket, megint megállapították, hogy az üveg tele van. A professzor ezután elővett egy dobozt homokkal, és azt kezdte beletölteni az üvegbe. A homok természetesen minden kis rést kitöltött.
– És most – mondta a professzor –, vegyétek észre, hogy ez a ti életetek. A kövek a fontos dolgok (a családod, a partnered, az egészséged, a gyerekeid). Ha minden mást elveszítenél, az életed akkor is teljes maradna. A kavicsok azok a dolgok, amelyek még számítanak, mint a barátaid, a munkád, a kollégáid. A homok az összes többi: az apróságok. Ha a homokot töltöd be először, akkor nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez történik az életeddel. Ha minden idődet és energiádat az apróságokra fordítod, nem marad hely azoknak a dolgoknak, amik igazán fontosak a boldogságod érdekében. Játssz tehát a gyerekeiddel, szakíts időt orvosi vizsgálatokra, vidd el a párodat táncolni. Dolgozni, takarítani, vendégeket hívni mindig lesz időd.
Ezért először a kövekre figyelj, azokra a dolgokra, amik igazán számítanak. A többi csak homok. Az egyik hallgató megkérdezte: – És most már valóban tele van-e az üveg? Mire a prof. azt válaszolta, hogy igen, tele van. Erre a hallgató elővett egy dobozos sört, kinyitotta, s beletöltötte az üvegbe. A sört a homok elnyelte; belefért az üvegbe. Erre a hallgató így szólt: – Nos, bármennyire is úgy érezzük, hogy az életünk teljes, ebből a példából jól látszik: „EGY SÖR AZÉRT MINDIG BELEFÉR!”

2013. április 23., kedd

Egyperces történet a sörről

A kívülállóknak csak egy keserű ital, de valójában pompás üdítő nedű sok ezer változatban. Civilizációnk hajnalán a sör alapvető része volt az életnek, néhány tudós szerint egyenesen a korai társadalmak sarokköveként játszott szerepet. Salomon Katz, a pennsylvaniai egyetem professzora szerint az ember nem azért kezdett először gabonát termelni, hogy abból kenyeret süssön, hanem azért, hogy sört főzzön! A sörfőzés kezdetét időszámításunk előtt körülbelül 2800-ra teszik. Akkoriban a sörfőző és a pék mestersége szorosan összefonódott, a pékségekben sört is főztek. Az árpakenyeret - melyet kenyérként is fogyasztottak - apró darabokra törve hordóba dobták, majd felöntötték vízzel, és mézet vagy datolyát adtak hozzá. Babilóniában a kas szó jelentette a sört, és ókori táblákon gyakran fordul elő a kasninda szó, amely annyit tesz: sörkenyér. A sörfőzőt lukasnindá-nak hívták, azaz sörkenyeres embernek. A sört datolya, füge vagy más gyümölcssűrítménnyel ízesítették. Nemcsak a korai babiloniak, de a szíriaiak, az örmények, a hettiták és a görögök is nagy kancsókból itták a sört, szalmaszál segítségével - azért, hogy a leülepedett kenyér- és gyümölcsdarabok ne zavarják a sörivás élvezetét. Az ókori Egyiptomban is egyaránt hozzátartozott a háztartáshoz a sütés és a sörfőzés. A sör éppoly fontos árucikknek számított, mint a kenyér, és rendszeresen főzték a házaknál. A sörfőzőt fyt-nek nevezték az egyiptomiak, míg maga a sörfőzés műveletére a th szót használták. A sör neve hkt, illetve hek volt, vagy Alan Eames fordítása szerint hekt. A szót valószínűleg a babiloni hiqu szóból vették át, amely az egyiptomi Hathor istennőre utal, akit a sörfőzés feltalálójaként tiszteltek. Hathor oldalán megtaláljuk Menquet istennőt, aki két söröskancsót tart a kezében. A sakálfejű Anubis istent is ábrázolták, amint épp sörrel kínálják.Ha ugyan Katz doktor elméletét felül lehet múlni, akkor ezt James Death tette meg, aki 1886-ban írta le először azt, hogy a "Kivonulás" mindezidáig ismeretlen kovásza a sör volt. Más szóval egy évszázaddal ezelőtt Death meg volt győződve arról, hogy a Biblia Mózes második könyvében a sörről beszél! Hozzátette, hogy Mózes intése, miszerint Pészahkor tartózkodni kell a kovászos kenyértől, éppúgy vonatkozott a sörre is. Az a tény, hogy ez a bor fogyasztására nem vonatkozott, arra utal, hogy a sört magasabb rendű italként tisztelték.

2013. április 19., péntek

Sörkoktélok


A legnépszerűbb sörkoktélok és a Pivo koktél. Nézzük hát, hogy mennyiféle sörkoktél létezik. Bizonyára már hallottatok róluk. Ezeket arra találták ki, hogy a férfiak is ihassanak valamilyen koktélt, ne csak a nőknek készüljön mindenfajta kis rózsaszín sárga piros mix.

Bár a sörkoktélok itthon még nem annyira népszerűek és elterjedtek, külföldön remek dolgok születtek már sör és más alkotók találkozásából. Ezekből szemezgetünk.

Alapvetően tudni kell, hogy két fogalom van, ami a sörkoktélokhoz tartozik. A „Distalled spirit” típusú koktélok azok az italok, amelynek legfontosabb és elsődleges hozzávalója a sör. A másik típus, amikor egy alkoholmentes italhoz kevernek sört, az így kapott koktélt nevezzük „Shandy”-nek.

Black Velvet - Teljesen egyszerű: Guinness, és pezsgő keveréke
Guinness Float- Három gombóc vanília fagyi és Guinness
Mussolini – Peroni sör és Campari



 És akkor jöjjön a Pivo saját készítésű koktélja ráadásként.

Elkészítettük és kipróbáltuk. De mi is van benne? 10 cl bármilyen winterbier (mi Altenmünster Dunkel-t használtunk), 3 cl dark rum, valamint 2 cl fahéjszirup. Az egészet kevés jéggel keverjük és long-drink pohárban szervírozzuk. Díszítésként egy narancskarika dukál, a szélét pedig fahéjjal szórjuk meg.
Tökéletesnek hangzik, már csak el kell készítenünk. Ha jólesett, utána  már foglalkozhatunk weblap Google-optimalizálással.


2013. április 17., szerda

Sörözzünk a csontritkulás ellen!


Igyunk sört a csontritkulás megelőzéséért? Olvastam, hogy Spanyol tudósok kutatásai szerint a rendszeres sörivás segíthet megelőzni a csontritkulást. A kutatási adatok szerint a rendszeresen sört fogyasztó nőknek erősebbek a csontjaik, ezért kevésbé hajlamosak a csontritkulásra. A kutatók úgy gondolják, a sörben található szilícium lassítja a csontok leépülését és segíti az újak épülését, így véd meg a különböző csontbetegségek ellen. A sör emellett fitoösztogénekben is igen gazdag, ami szintén segíti megóvni a csontok egészségét. A csontok főként rostokból, ásványanyagokból, vérerekből és csontvelőből épülnek fel. Az egészséges csontok sűrűbbek és apró lyukak tagolják a különböző csontrészeket.


A kutatók közel 1700 nőt kérdeztek meg sörfogyasztási szokásaikról. Ezek után mind ultrahangos vizsgálaton estek át, amely során a csontjaik egészségét vizsgálták. Az eredmények szerint a rendszeresen sört fogyasztó nők csontjai minden esetben sűrűbbek.
„A szilícium nagyon nagy szerepet játszik a csontképződésben. A sör pedig a nyugati kultúrában fellelhető egyik legjobb szilíciumforrás" - írják a spanyol kutatók. Az Egyesült Királyság Országos Csontritkulás Társasága ennek ellenére nem ajánlja a fokozott alkoholbevitelt semmilyen életkorban. Az Egyesült Államokban végzett korábbi kutatások is találtak összefüggést a rendszeres, mérsékelt sör és borfogyasztás, valamint a csontritkulás kockázatának csökkenése között.

Az amerikai tudósok adatai szerint a naponta 1-2 pohár bort vagy sört fogyasztók körében a csontsűrűség 2.4-4.5 százalékkal magasabb, mint a kevesebb, vagy több alkoholt fogyasztók esetében.

2013. április 15., hétfő

Pannonhalmi Borbirodalom

Igazán jól csak a pincében esik a borozgatás. A Pannonhalmi-dombságot a történelmi emlékezet óta mindig borította szőlő. Királyok is jártak hajdan e tájon és nem vetették meg a kupába való jó bort. Most egy olyan birodalomba hívjuk a jó bort és a jó hangulatot kedvelőket, amelyet nem csak a szakma ismer el, hanem az egyre sokasodó hazai és külföldi közönség is.


A bor világából hónapról hónapra többet gyarmatosít a tudomány, s nyomában ott topog az útkereső borász. A boroknál nem a fajta vagy a borvidék a legfőbb védjegy, hanem a termelő neve, hiszen ő az, aki végső soron a filozófiát, az egyediséget és a különlegesség garanciáját adja a bornak.

Borszakértői tudását a Ruszti Nemzetközi Borakadémián mélyítette el. 2003-ban a borvidék legeredményesebb termelője címet kapta. A borbirodalom, a falu központjában, a főapátság történelmi környezetében vár mindenkit. Vinotékánk gazdag kínálatából nehéz választani, ezért ajánljuk, hogy előbb kezdjük a hordók társaságában, a több száz éves pincében. Télen-nyáron kellemes itt időzni, ahol még a csupán bort kedvelő is gyorsan egy picit szakemberré válhat.

A Borbirodalom pincészetét 1998-ban  Pannonhalmán  nyitották meg. A borvidék borainak jellegzetességeit szerették volna bemutatni és hogy bevezessék a vendégeiket saját termésű szőlőjükből készült boraik kóstolásának különleges világába, hogy egy kicsit bepillanthassanak a szőlészet és a borászat művészetébe is.
Pincemester, borkorcsolya, alma és dió segít a borok ízlelési tudományának elsajátításában.
A különleges módon csapra vert hordókból mindenki csapolhat a neki legjobban ízlő borból.


2013. április 13., szombat

Tolnai borvidék


A magyar szőlő- és bortermelés évezredes múltra tekint vissza, ennek hagyományait őrzik a mai szőlészek és borászok. A bor egyben a magyar történelem, kultúra és gasztronómia egyik meghatározó eleme.

Dimbes-dombos Tolna

Ha a Tolnai borvidék nevét hallják, sokan nem is tudják egészen pontosan, miről is van szó. Ennek az az oka, hogy Tolna egyike legfiatalabb borvidékeinknek. Csak 1998-tól került kijelölésre, főként a Szekszárdi borvidék korábbi Völgységi körzetéből, néhány további jó bortermő hellyel kiegészítve. Másik oldalról nézve viszont egyik legrégibb borvidékünk, hiszen Szekszárd részeként majd 2000 éves történelmet mondhat magáénak.

Közigazgatásilag Tolna megyében, földrajzilag a Tolnai-dombságon és a Mezőföld délkeleti részén terül el, három elkülönült körzetben. Teljes termőhelyi területe 11 324 ha, amelyből 7362 ha I. osztályú. A szőlőültetvények 2572,9 ha-on terülnek el, ami azt mutatja, hogy a telepítés lehetőségei még messze nincsenek kihasználva.

Minőségi borok Szekszárd árnyékában

A Tolnai borvidék ma vegyesen fehér- és vörösbortermő vidék, az előbbi dominanciájával. Hagyományos fajtái az olaszrizling, rizlingszilváni és a kadarka.

Elterjedt nézet, hogy a Szekszárdi borvidékkel összehasonlítva a Völgységi-dombok valamivel gyengébb minőségű borokat produkálnak. A borvidék borainak megfelelő jellemzéséhez azonban több éves, további megfigyelés lenne szükséges, mielőtt egy ilyen sommás megállapítást kimondunk. A termőhelyi sajátosságok a borvidék számos községében felveszik a versenyt Szekszárddal, maguk a borok pedig még alig tudtak bizonyítani, hiszen erre az eltelt néhány év nem volt elégséges. A korábbi évtizedekben ez a vidék ugyanis Szekszárd hátországaként működött, borait is jobbára „szekszárdi” néven hozták forgalomba.

Magyarország a nagyobb bortermelő országokkal összehasonlítva sok borvidékkel rendelkezik, hiszen Franciaországban például mindössze 14 borvidéket jegyeznek, noha szőlőterületeinek nagysága hazánkénak több mint tízszerese.

2013. április 11., csütörtök

A világ legrégibb söréről


Biorégészeti elemzések során, a régi görögök barbár italnak tartották a sört, nem szerették. Pedig a sör még a régészek számára is tartogat érdekességet: Szudánban, a Kék-Nílus völgyében végzett ásatások során "megtalálták" a világ legrégibb sörét. A lelet 7000 éves.

A spanyol régészeti expedíció 1978-ban indult el Szudánba. Két helyen, Al Mahalabban és Sei Musztafában tártak fel kerámiákat. A tárgyakat a Barcelonai Egyetem őstörténeti tanszékén vetik alá biorégészeti elemzéseknek. Az optikai és pásztázó elektronmikroszkópos vizsgálatok során nemrégiben keményítőnyomokat fedeztek fel az edényeken. A szemcsék felületén olyan lyukakat és járatokat találtak, amelyeket erjedés hatásának tulajdonítanak. Az erjedést alkoholtartalmú italok válthatták ki; az edényeken élesztônyomokat is kimutattak. A sört cirokkal készíthették.



Európában szintén végeztek biorégészeti vizsgálatokat – és Európa legrégibb sörét is megtalálták. A várakozással ellentétben nem Németországban, hanem Spanyolországban. Plinius szerint három vidéken kedvelték a sört, Egyiptomban, Galliában és Hispániában (Galliához tartozott a mai Németország egy része is). A kutatók szerint a legelső európai söröket Hispánia északkeleti részén főzték, Genóban. A legrégebbi sörlelet a Kr. e. XII. századból származik. A genói sör könnyen megposhadt, csak frissen fogyaszthatták.

A kutatócsoport olyan nyomokat is talált, amelyek az ópium legrégebbi orvosi alkalmazására utalnak. A Barcelona közelében fekvő Gavà bányáiban sok emberi csontváz van. Az egyik koponyán két koponyalékelés nyomát fedezték fel. A beavatkozás az egyik legősibb orvosi eljárás volt. A beteg túlélte a mûtétet (a csontok részben regenerálódtak), de késôbb csontelhalásban és fertôzésben szenvedett. A fogak elemzésekor a fogkőben ópiumot találtak. A mákból kivont szert talán fájdalomcsillapításra és rituális célra használta a beteg. Tudjuk, hogy orvoslás és a mágia nem állt egymástól távol, a koponyalékelésnek orvosi és rituális okai is lehettek.

A lelet mindenesetre alátámasztja, hogy a neolitikumban, Kr. e. 6000 évvel, már orvosi célra használhatták az ópiumot. Az Ibériai-félszigeten a mák vadon termett. Néhány faluban nemrégiben még mákfőzettel csillapították a fejfájást, bár nem tudták, hogy ópiumot használnak. (Nem olyan régen nálunk is mákkal csendesítettek el falun a síró kisbabákat...)

A biorégészeti kutatások újabb vonásokkal gazdagíthatják az ôsi civilizációk táplálkozásáról, szokásairól alkotott képet. A biológiának és a kémiának még sok mondanivalója lehet a régiekrôl. Most már ezt is megtudtuk, hogy söriváskor egy több ezer éves európai arvisura-tradíciót tradíciót követünk.

2013. április 9., kedd

A sör rövid története

A sör történeti eredete

sör - sörgyártás -  sör felfedezése és rövid története 

Bár az Arvisurák szerint az első kézműves sör receptjét az ősmagyarok hozták magukkal a Szíriuszról, mégpedig Anyahita pendelye alatt, ám mégis, ha valamit fel akarunk értékelni, nem rájuk hivatkozunk, hanem gyakran azt mondjuk: már a görögök is... (Lásd: De mégis, mit adtak nekünk a görögök?) Nos, a sörre ez nem érvényes, mert bizony a sör megjelenése az ógörög kultúra fénykorát azért jóval megelőzte. A tiszta források szerint az egyiptomiak a Nílus völgyében már készíthettek sört, vagy legalábbis sörhöz nagyon hasonló italt, ezt bizonyítják környéken végzett ásatások, illetve az ezek során feltárt, a régészek becslése szerint közel 7000 éves edény, amelyben az ősi sör anyagának bizonyos maradványait sikerült azonosítani. 

De más források alapján is bizton állítható, hogy a  sörgyártás több ezer éves múltra tekint vissza. A babilóniai király Hamurabi egyik kőoszlopba vésett törvényéből tudjuk, hogy a sört folyékony kenyérnek nevezték, a kovászt anyasörnek, a kenyeret szilárd sörnek.

arvisura sör
Csak feltételezhetjük, hogyan találták fel a sör „elődjét”. Valószínű, egy kenyérdarab nedves lett és elkezdett a napon erjedni. Ez a megerjedt kása az alkoholtartalma miatt érzékszervi bódulatot okozott. A folyamat az évezredek alatt sokat fejlődött, finomodott a technológia, de vitathatatlan, hogy a sör és a kenyér közeli rokonságban vannak egymással.
Egyiptomban is nagy becsben tartották a sört, hiszen az isteneiknek is kenyérrel és sörrel áldoztak. Az ókori Mezopotámiában is kenyérből készült a sör, de az egyiptomiak tésztából készítették a sörüket. Sok esetben a pékség egyben a sörkészítés műhelye is volt.
kézműves sör
Csak tiszta forrásból öntik a sört

Európában is hamar meghonosodott a sörkészítés folyamata, különösen a borkészítésre nem alkalmas területe-ken. A gallok továbbfejlesztették a sörfőzést, árpából állították elő a bódító italukat. Először a kolostorokban a szerzetesek főztek nagyobb, piaci mennyiségeket, később ezekből a tapasztalatokból fejlődtek ki a 14. században a sörfőző céhek. Európában kedvelt volt még a méhsör, amelyet mézből erjesztettek és a germán törzsek kedvelt itala volt. Ma tudjuk, hogy a méhsört a cukor közvetlen erjedése miatt inkább a bor kategóriába kell sorolni.

a sör története
Sörszentelő jezsuiták

Hazánk területén elő őslakók is ismerték a sörfőzést, ők az egyik elmélet szerint valószínűleg a germán törzsektől tettek szert erre a tudományra. Mások kutatása szerint viszont - ázsiai rokonunktól, a csuvas népcsoporttól ered a sörfőzés ismerete. A hun törzsek tagjai leginkább a méhsört fogyasztották, csak később tértek át az árpára, mint sör alapanyagra.

A sörcefre ízesítésére eleinte különböző fűszereket használtak, később a komló lett a kizárólagos aromásító.

Nagy utat tett meg a sörkészítés, hiszen kezdetben a sörben úszkáló gabona magvakat "kerülgetni" kellett, és a sör koronája, a hab is csak a komlózás és a sörgyártás-technológia fejlődésének köszönhető.

Nagy áttörést jelentett a XIX. században Pasteur felfedezése a mikrobákról, amelyek az italgyártásban is alapvetően fontosak lettek. Fertőtlenített tiszta ivóvizet ezóta használnak.

A műszaki haladással egyidejűleg a sör népszerűsége rohamosan nőtt, és ezzel együtt a fogyasztott mennyiség is. Míg a II. világháború előtt hazánkban 3 liter/fő sört fogyasztottak, addig napjainkban ez a mennyiség 70 liter fejenként, ami nem kevés, Dr. Arvisurának is dicsőségére válna.

A sör történelme, a sör elterjedésének rövid története, a sörgyártás első megjelenése a hun-magyar őstörténet szerint, széles körű elterjedése a világon, a gyártás folyamata - Egyiptom, Mezopotámia, Babilon, Európa - Arvisura sör kézműves receptje. Csak tiszta ívóvíz szolgálhat a sörgyártás forrásául.

Ez egy Google-SEO szakértő weboldala. Támogatás: https://twinoxide.hu/sorgyartas/

2013. április 7., vasárnap

A pálinka történelme

Párolhatunk-e pálinkát infrasugárzóval?

 Az ókori Egyiptomban sört főztek, a római korban bort ittak, vagyis már akkoriban ismerték az erjesztés technológiáját. Innen már csak „egy lépés” volt a desztilláció, a „rövid ital” előállítása. Hogy hol és ki volt az első, aki e bódító italt megkóstolta, nos arról megoszlanak a vélemények. Az tény: egy idő után szerte a világban már nem csak bort pároltak le, hanem erjedt gyümölcsöt is. Miután a XI. században Európa is megismerte a desztillációs eljárást, Magyarország területén a szeszfőzést sokáig a bor lepárlása és a gabonaszesz előállítása jelentette. Az „aqua vitae” Erzsébet királynéhoz kapcsolódó története a XIV. századból ered, az „égett szesz” a XVI. századig gyógyszernek számított. A XVIII. század közepén Magyarországon a mai értelemben vett pálinkát főztek, méghozzá egyre több fajta gyümölcsből.

pálinka - infra télikertek magyarországon

Magyarországon 1850. szeptember 29-én vezették be a pálinkaadót, a pálinkafőzéssel kapcsolatban ettől az évtől lehet azt mondani: a feljegyzések és az azokban szereplő adatok megbízhatóak. E szerint a XX. század elején, 1913-ban 860 szeszgyár működött, 30 volt ipari méretű. A magyar szeszgyártás ekkor lett először világszerte elismert. Aztán 1921-ben a szesztörvény a termelést korlátok közé szorította: a következő évben a hazai fogyasztásra évi 240 ezer hektolitert engedélyezett az állam. Többlettermelésre csak külföldi rendelés esetén nyílt lehetőség. Ennek ellenére 1934-re már úgy emlegették a barackpálinkát, mint a „világhírű magyar” italt.

Az 1938. évi XXX. törvény alapjaiban változtatta meg a pálinkafőzés magyarországi helyzetét. Ettől az időtől hazánkban „szesz előállítása, finomítása, víztelenítése, behozatala és értékesítése felett” kizárólag az állam rendelkezett. A pálinkafőzést szabályozó rendeletek 1951-ig lényegében nem változtak, amikor is a jogszabályok a pálinkafőzdéket egységes bor- és gyümölcsszeszfőzdeként kezelték, részükre termelési keretet állítottak fel, illetve a bor- és gyümölcstermelők részére kifőzethető mennyiséget korlátozták, 1952 májusától pedig bevezették a feles infra főzést.

1980 után az állam maga szüntette meg szeszmonopóliumát, ugyanis az 1982. évi 36. sz. törvényerejű rendelet kimondta: „Gyümölcsből készült pálinka előállításával magánszemély is foglalkozhat.”. Egy másik jogszabály azt írta elő, hogy „…magánszemély pálinkafőzés céljára legfeljebb 500 liter főzőüst kapacitású szeszfőzdét létesíthet, illetve a szesz előállításával foglalkozó gazdálkodó szervezet ilyen kapacitású szeszfőzdéjét bérbe vagy szerződéses üzemeltetésre átadhatja a magánszemélynek”. A pálinka szempontjából még ezeknél is fontosabb volt, hogy a hosszú idő után először követelték meg a szakértelmet. Tudniillik a jogszabályokban az is előírás volt, hogy az üzemben tartási engedélyt a szakminisztérium által elismert szakképesítés, vagy szervezett tanfolyam elvégzésének alapján lehet kiadni.

magyar pálinka - terasz

A rendszerváltás idejére az 1965-ben nyilvántartott 1141 főzdével szemben már csak 880 üzemelt, közülük 202 volt magánszemély birtokában. Az üzemek technikai felszereltsége, a szakemberek hiánya és a gyenge alapanyag miatt lehetetlen volt kiváló pálinkákat készíteni. Emiatt aztán az itthoni és a külföldi piacokról eltűnt a gyümölcspálinka. Helyét átvette a hideg úton, finomszeszből, vízből és aromából előállított szeszes ital, amit persze pálinkaként értékesítettek. Mielőtt végleg elnyelte volna a süllyesztő ezt a csodálatos italt, valahonnan a „világ végéről” felbukkantak azok az emberek, akik ma a csúcspálinkákat főzik infra hősugárzókon. Küzdöttek, harcoltak, a pálinka újra a nemzeti büszkeségünk, és újra világhírről álmodunk.

Különösen a falusi lakosság körében volt régebben szokás, hogy reggel egy pohárka pálinkával kezdték a napot. A jó pálinka elfogyasztása után, az ember nem kel másnaposan, tiszta a feje és gyomra. Ezért figyeljünk a minőségre és persze a mennyiségre is. Infrakészülékekkel biztonságos a desztillálás.


Infrafűtés Magyarországon

A pálinka történelme infra pálinkafőző termékek használata során tetőződik be. Infra Forrás: HydroFlow Magyarország. https://infrabolt.hu/rolunk/ Pálinkafőzés infrasugárzóval télikertekben - Terasz Budapest

2013. április 5., péntek

A magyar sör


Sok jót hallottunk már a sörről – bár, valószínűleg nem a hírek miatt isszuk. A magyarok közép-ázsiai eredetéhez ma már nem fér kétség, és mint a legnagyobb ókori kultúrák peremén élő népnek, bőven volt alkalmunk megismerkedni a több ezer év homályába vesző, mezopotámiai eredetű sörfőzés kultúrájával.

Sokan úgy tartják, ősi borivó nép a magyar, holott elődeink előbb ismerhették a sört, mint a bort. Évszázados vándorlásaik során ugyanis sokkal inkább termeszthették a néhány hónap alatt megérő gabonát, mint az évek alatt termőre forduló szőlőt. A vándorló magyarok tanítói a népvándorlás korabeli szláv népek voltak, akikhez Babilonból jutott el a sörfőzés. Ezek a népek már általánosan használták a komlót az árpa- vagy malátalé ízesítésére.


Bőrtömlőbe tették a kövek közt megőrölt gabonát, majd vízzel felöntve jól összerázták. Ezután „tüzes követ” tettek bele, hogy emeljék hőmérsékletét, később hozzáadták a komlót, forrásig melegítették, közben többször megrázva a hatalmas tömlőt. Majd vízbe merítették vagy lelocsolták, hogy lehűljön és megerjedjen. Ezen ősi eljárásnak és a komló használatának bizonyítéka egy X. századból származó volgai-bolgár eskü szövege: „Addig lesz közöttünk béke, míg a kő úszni, s a komló alámerülni fog.”

Házi sörfőzés történelmi források szerint is létezett a korabeli Magyarországon!
Az államalapítás után a nyugati módszerek mind nagyobb hatást gyakoroltak a magyarság sőrfőzésére. Egyre inkább csak árpából, illetve a belőle készült malátából főzték a sört, amit komlóval fűszereztek. A Pannonhalmi Főapátság levéltára őrzi a magyarországi serfőzés első írott emlékét. Az 1152-es írás Gyöngy asszony végakaratát tartalmazza, amely arról rendelkezik, hogy halála után „serestor tartassék”.

XIV. századi iratok már a mesterségek közt említik a „sermíves”-t, aki a sört készíti. Mivel az ital egyre népszerűbb lett, a sörfőzőház mellé ivót - azaz kocsmát - is építettek, ahol kívülállók is sörözgethettek fizetség ellenében. Ez jól jövedelmezett a földesúrnak, ezért igyekezett megszerezni a legjobb „sermívest”. Így tettek a városok is, ezért egyre kelendőbb szakma lett a sermívesség.

Hogy az üzemeltetés gondjaitól megszabaduljanak, a XV. századtól vállalkozóknak adták bérbe a serfőzőházakat és a kocsmákat az uradalmak, amelyek így jelentős készpénzjövedelemre tettek szert, miközben a sörük is biztosítva volt, mivel természetben kérték a bérleti díj kisebb részét.
A magyar sör, ahogy világhírű cseh társai is, a vízminőségre épített, és épít most is, ha jót akar a piacának. Ma sem lehet eltekinteni attól, hogy a kőbányai édesvíz források adták a minőség alapját.

2013. április 3., szerda

A cseh sör története


Csehország, azon belül Prága a sörivás tekintetében az Univerzum középpontja. A csehekre mindenképpen igaz lehet a mondás, azért kezdtek el gabonát termelni, hogy sört főzhessenek belőle. Már egy 993-ban keletkezett okirat megtiltja a břevnovi kolostorban a bencéseknek a sörfőzést. Azaz már jóval korábban is készülhetett sörital cseh földön. Az első írásos dokumentum a komló termesztésére vonatkozóan pedig 1073-ra datálódik, és az opatovicei kolostorból származik. 1088-as a vyšehradi, azaz a prágai sörkészítés bizonyítéka. A gyártás és árusítás rövid időn belül a szerzetesek egyik legfőbb tevékenysége lett országszerte. Később uralkodói adománylevelekben követhető nyomon a történelem, a sörfőzés ugyanis királyi monopóliumnak számított.

A leghíresebb sörkészítő városok – mint Plzeň vagy Budějovice – már az 1200-as évektől rendelkeztek serfőzési joggal, II. Vencel királytól kapták kiváltságaikat. Az éppen alakuló és még gyenge lábakon álló sörfőzdéket volt hivatott védeni a középkori 1 mérföldes szabály. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a műhelyek legalább tíz kilométeres körzetében tilos volt idegen eredetű sörök kimérése.

A 16. században Csehország is átvette az 1516-ban a bajor uralkodó által hozott Sörtisztasági törvényt. Ennek lényege, hogy csak árpa, víz és komló használható a főzéshez. 1585-ben jelent meg II. Rudolf császár orvosának, a prágai egyetem tanárának kézikönyve, melyet a világ első sörgyártás-technológia ismertető kézikönyvének tartanak.

1794-ben látott napvilágot František Poupe A Sörfőzés Művészete című kiadványa, mely a főzéskor alkalmazott különböző módszereket rendszerezte. Karel Napoleon Balling nevéhez fűződik a Balling-fok-mérő műszer bevezetése. A nedű szárazanyagtartalmát, pontosabban a cefre erjesztés előtti cukortartalmát meghatározó számokat ma is szívesen tüntetik fel az itallapok és a boltban vett butülkák egyaránt. A 10° vagy 12° tehát nem alkoholtartalmat jelöl, furcsa is volna ez egy sör esetében.


1818-at írunk, amikor a sörfőző szakma oktatása önálló lesz a prágai ipariskolákban. És 1873-at, amikor a cseh sörkészítők saját szakmai folyóirattal jelentkeznek. Kronológiai értelemben és a cseh sörtörténet fajsúlyossági sorrendjében is meg kell állni egy pillanatra azonban 1842-nél. Ebben az esztendőben született meg a világhírnévnek örvendő, fentebb már magasztalt Pilzeni Polgári Sörfőzde, illetve annak terméke az első Plzeňský Prazdroj. A Žatec környéki komló, melyre a csehek esküsznek, az Elba völgyében termesztett árpa és a kristálytiszta lágy forrásvíz együtt adják a márka védjegyét. A komló egyébiránt nemcsak a kesernyés ízért felelős, de nyugtató-álmosító hatású is. Ráadásul a sörhab tartóssága a komló gyantatartalmán múlik. És nem feledkezhetünk meg az élesztőről sem. Ez alakítja át az árpamaláta szénhidráttartalmát alkohollá, miközben melléktermékként szén-dioxid keletkezik. Ezen kívül plusz buborék nincs is a korsónkban. Az Európa más részein szokásos szénsavval való csapolás helyett Csehországban sűrített levegőt használnak, így nem lesz mesterségesen szén-dioxiddal felturbózva italunk.

A 20. század elején közel 1000 főzde működött országszerte. A Monarchia óriási piacot jelentett a termékeknek. Švejk katonatársai minden bizonnyal ismerték a legjobb márkákat. 1940-re már csak 341 gyártóhely maradt, a második világháború után azonban már ezek zömét sem találjuk az ország sörtérképén. A szocialista Prágában például csak 4 sörfőzde maradt, közülük az egyetlen kézműves-hely az 1499 óta folyamatosan működő U Fleků volt. Napjainkban kb. 200 kisebb-nagyobb üzemet találunk. A rendszerváltás után a gigák külföldi tulajdonba kerültek. A SABMiller, a Heineken és a Starbev birtokolja a piac felét. Így válik központi kérdéssé, hogy ma Csehországban ki főz valóban echte cseh sört. A nagyok figyelmen kívül hagyják a tradicionális technológiát, azaz a maláta alapos őrlését, a hosszú érlelést, a tartósítás mellőzését, a hazai alapanyagok preferálását, a tölgyfahordós erjesztést stb. Helyette jött a kínai komlókivonat és a saválló acéltartály. Szóval hogy lehet megvédeni a cseh hagyományt az „elmekdonáldszosodó” globális világunktól? A válasz egyszerű. Igyunk minél többet, és keressük a különlegességeket is. A folyamat a 3. évezredre úgy tűnik beindult. Manapság már 80 mikro-sörfőzde és családi vállalkozás űzi az ipart. A választékra sem lehet panasz, a többségük 4-8 féle italt kínál a szomjazóknak, készítenek az alapsörökön túl barnát, félbarnát, vöröset, alkalmit, vagy szűretlent.
Induljunk es fedezzük fel magunk Csehországot és benne Prágát. Garantáljuk, hogy mágnesként vonz majd oda vissza.
Ahhoz pedig, hogy ez a weboldal megtalálható legyen, hívjuk segítségül a Google keresőoptimalizálás linképítő módszerét.

2013. április 1., hétfő

Dreher: a sörkirály legendája

Dréher Antal
A Sörkirály, a Dreher-birodalom alapítója, Dréher Antal.
A sörkirály fia azután az ország legnagyobb sörgyárává fejlesztette a Kőbányai Sörgyárat.
A Dreher sörgyár története egy kis falusi sörfőzdével kezdődött, itt tanulta meg Franz Anton Dreher, Dreher Antal apja a sörfőzés tudományát tulajdon édesapjától. A legenda szerint volt egy üreges sétapálcája, amibe sörmintákat csempészett ki a ködös Albion ódon sörfőzdéiből.
Hazatérve meghonosította az alsó erjesztésű sört, és egy újfajta sört is kifejlesztett, a Lagerbiert. Később ennek köszönhette a „sörkirály” kitüntető címet. Hamarosan felfigyelt a kőbányai sörre, ami komoly konkurenciát jelentett neki. Ennek részben az volt az oka, hogy a mélyfúrással nyert kőbányai víz nagyon jó a sörfőzéshez. A pincék pedig egyenletes hőmérsékletet biztosítanak az ászkoláshoz.


Fotó: Wikipédia

Végül 1862-ben vette meg a Kőbányai Serház Társaság főzdéjét. Halála után fia, ifjabb Dreher Antal fejlesztett tovább a Kőbányai Sörgyárat, ami hamarosan az ország legnagyobb sörgyára lett. A Drehereket végül az államosítás fosztotta meg hazai sörbirodalmuktól. A rendszerváltás után, 1993-ban a világ ötödik legnagyobb sörgyártó konszernje, a dél-afrikai SAB tulajdonába került a Dreher Sörgyárak Zrt.

2013. március 29., péntek

Koccintás sörrel

A legmakacsabb legendák egyike. Mármint hogy sörrel magyar ember nem koccint, mert 1849-ben az aradi vértanúk kivégzését Haynauék éppen ezt tették. Isten tudja, különösebb történelmi tájékozottság nélkül is sejthető, hogy ha cinikus módon valóban megünnepelték volna az osztrák tábornokok a kivégzéseket, akkor inkább pezsgővel koccintottak volna, mert a sör azért úri italnak semmiképpen nem számított - ünnepélyesnek meg végképp nem. Se lássuk, mi az igazság. Mint annyi mindennek, ennek is az Urbanlegeds.Hu járt utána, onnan idézzük:

A sörrel koccintás legendája

Magyar ember sörrel nem koccint, tiltakozásul az 1849-es aradi kivégzések ellen. Egyes értelmezések szerint a tilalom 150 év után érvényét vesztette, ám van, aki ma is tartja.

A kor ismerői szerint a legendára nincs írásos bizonyíték, az semmilyen történeti forrásban nem jelenik meg. Hermann Róbert történész szerint a szóbeszéd abból az időszakból származhat, amikor Magyarországon megjelent a tömeges sörfogyasztás.

„Elképzelhető, hogy a borkereskedők találták ki, hogy hazafias színben tüntessék fel a bor fogyasztását szemben a sör fogyasztásával” – nyilatkozta a történész egy 1999-es, Tv2-nek adott interjújában.

Katona Tamás történész szerint a németek nem is igazán koccintottak sörrel, inkább az asztalhoz csapták korsójukat. „Ábrázolás is csak egy van az osztrákokról, ahogy a győzelemre koccintanak, de akkor is hosszú pezsgőspoharakkal. A kép egyébként nem is reális, hiszen valamennyi tábornok felfelé néz a fejük felett lebegő sasra. A történet tehát mese, de az sem véletlen persze, hogy miről születnek legendák” – mondta Katona a Hajdú-Bihari Naplónak nyilatkozva 2000-ben, egy évvel a 150 éves elévülési határidő után.

Hermann Róbert szerint a legenda szívóssága azt mutatja, hogy milyen mélyen rögzült a magyar társadalmi tudatban a megtorlás emléke. „A trauma azért is volt olyan erős, mert az emberek többsége a szabadságharcot jogos küzdelemnek tartotta, s nem megtorlást, hanem amnesztiát várt 1849 őszén. Az 1867-es kiegyezés után a lelki megbékélés egyik legnagyobb akadálya éppen október 6. emléke volt – nyilatkozta a történész a Kisalföld Online-nak.

És az emlékezés még ma is tart, bár a Marketing Centrum közvélemény-kutató 2005 júniusi felmérése szerint a sörivók 45 százaléka már nem törődik a koccintási tilalommal. A hagyományhoz leginkább az idősebbek tartják magukat: a 60 év feletti sörivóknak csupán 28, a 18-29 éveseknek viszont 61 százaléka szokott sörrel koccintani.

A magyarok közt egyébként közel azonos a „sörösök” és „borosok” aránya: a válaszadók 27 százaléka a sört, és 24 százalékuk pedig a bort szereti jobban, 14 százalékuk mindkét alkoholfajtát egyformán kedveli, 35 százalékuk pedig egyiket sem szereti.

Ui: mivel a fent idézett interjúk nagyrészt a 150 éves határidő lejárta, azaz 1999 körül készültek, én is megkérdeztem Hermann Róbertet, sikerült-e azóta új forrásokat találni a témában. Nem sikerült.

2013. március 27., szerda

Sajt a sörben

Berniczky Éva

A bábozódás kora

1. rész2. rész < 3. rész

Nyomasztó álmaim egyre közelebb hozták a valóságot. Azon a tavaszon Gedő bácsikámnak és Dombinak nem kellett elutaznia, a folyó túlpartján az apró házak között egy irdatlan nagy hodály építéséhez fogtak. Amikor elkészült, hozzáláttak a belső munkálatokhoz, amelyeknek a végén Dombi praktikus figurákat pingált a mennyezetre. Az ábrázatuk a környékbeliek szerint Gedő bácsikám kislányára emlékeztetett, de a testüket szemérmesen elhallgatták, mintha senkit sem érdekelt volna a nyak alatti rész. Mintha soha senkinek nem lett volna öltöztető babája, merthogy levetkőztetve angyalok repkedtek odafenn, felöltözve kozmonauták. Dombi rendelésre szárnyakat csatolt rájuk, később meg overallba bújtatta őket, aztán megint angyalos időszak következett, meg habos felhők. Persze felismertem kinőtt overallomat az űrhajós figurákon, és haragudtam Dombira, amiért kékgálicra festette a pirosat. Akkor kioktatott, hogy messziről és hunyorogva kell nézni, s ettől olyannak látom majd, amilyennek szeretném, hát ez leginkább úgy sikerült, ha kimentem, behajtottam a nehéz ajtót, és behunytam a szemem. Ezt már a Hura Miska is sokallotta, megelégelte semmirevaló, oktalan képzelgésemet, és dühösen fenyegetett, elég volt a szakadatlan hazudozásból, nem csapol több habot arra a silány italra, amit itt nem átallnak sörnek nevezni, pedig csak a lóhúgy után következik. Megvontam a vállamat, most már nem is kell, kit érdekel, nálunk mindig pillanatok alatt elterjedt a hír, ha a sarki Lovacskába meghozták a pilsenit, aki ráért éppen, az úgyis nyakát szegve oda igyekezett. Azon a forró nyári napon mi is ott álltunk Gedő bácsikámmal és Dombival a tekergő hosszú sorban, tartottuk a kezünkben a háromliteres üveget, ahogyan a többiek, illetve mi, kivételes helyzetünkben, felváltva szorongathattuk, s ahelyett, hogy kényelmeskedve leültünk volna egy árnyas asztalhoz iszogatni a pohár sörünket, rámeredtünk a pulton sorakozó háromliteres (egyébként uborkás-) üvegekre. Figyeltük, hogyan lebeg a sárga italba dobott sajtdarab egészen addig, míg elveszítette eredeti színét, s mire lesüllyedt, gusztustalan medúzadarab nyulángott az üveg alján. Csöppet sem utálkoztam, időben megtanítottak arra is, hogy egy háromliteres üveget úgy lehet a legrövidebb időn belül a legkevesebb veszteséggel telecsapolni, ha egy darabka sajtra folyatjuk rá a sört. Komolyan vettük a várakozást, s amikor megtelt a következő háromliteres üveg, mindenki örült a tulajdonosa sikerének, a leghátul ácsorgók tapsoltak is. Az ott legelöl mégis gyanakodva sandított jobbra-balra, nem készül-e valaki elvenni tőle a jogos adagját. Mire Dombira került a sor, ugyanolyan izgatottan viselkedett, a hóna alá kapta a kincset érő nedűt, és szaladt vele, nehogy megkaparintsák a mögötte állók, mi meg futottunk utána. Beugrottunk a Pobedába, s amikor teljes biztonságban tudtuk a szerzeményt, Dombi lepattintotta a műanyag kupakot, meghúzta a széles szájú üveget, állította, hogy utoljára kölyökkorában ivott ilyen jót, aztán továbbadta, s én élveztem, hogy játszhatok Dombi gyerekkorában. Orromban éreztem a söntés semmivel össze nem téveszthető szagát, egészen közelről legyintett meg, valami nyirkos és savanyú lé csordogált végig az arcomon, mintha a mérges Hura Miska borította volna ránk büdös viaszosvászon kötényét, mielőtt hajnalban bezárta az ivót, mert másképpen nem tudott bennünket eltüntetni, már mindenki hazatántorgott, csak mi nem tágítottunk, a nevetéstől összekuporodtunk, Dombi, Gedő bácsikám és én.

2013. március 23., szombat

Egy pikoló sört

Berniczky Éva

A bábozódás kora

1. rész2. rész > 3. rész
Jól megünnepeltük, amikor végre elmentek, kaptam egy pohár málnaszörpöt, egyáltalán nem tetszett nekem ez a bíborszínű lötty, hiányzott a tetejéről a rendetlenségbe verődő hab, szigorú rendben gyöngyözött egy ideig, aztán ripsz-ropsz kifújta a haragját. Ezért arról meséltettem inkább magamnak, hogy a Hura Miskánál vasárnap a kislányoknak is csapoltak egy pikoló sört. Azt már sokkal nehezebben képzeltem el, hogy Gedő bácsikám lánykája mohón nyeli a málnaszörpöt, felfordult a gyomrom, engem most is megcsapott émelyítő orvosságszaga, szerintem attól halhatott meg szegény, semmi köze nem lehetett az egész szörnyűséghez annak a darázscsípésnek. Néztem a falakon a fényképeit, az erősen kinagyított felvételek nem tették élőbbé, inkább torzították, pedig a fotográfus nagyon igyekezett, utólag pirosra festette a száját, a haját szalmasárgára, fehér gyapjúpulóvere kibuggyant piros rakott szoknyájából, alig fért bele az aranyozott rámába, nem értettem, mit szerettek ezen az utálatos kövér lányon, kegyetlen voltam, mint a darazsak. Elmeséltettem a fulladozását is, láttam, hogyan dagad egyetlen darabbá körülötte a levegő, záródik össze a rés, amelyen bepréselődhetne. Gedő bácsikám évtizedek óta most lélegzett fel helyette először, talán hogy véglegesen megszabaduljon a mellét szétszakító nyomástól, levette a szekrény tetejéről az ott porosodó dobozt halott kislánya utolsó babájával. Ehhez azóta senki sem mert hozzányúlni, játsszál vele egy kicsit, ezzel tette elém, és gyorsan kiment valami fontosabb dolga után, magamra hagyott a szentségtörés kellős közepén. Óvatosan bontottam ki a csomagot, a szobát betöltötte a babából áramló ánizsos balzsamszag, a dobozban rekedt nyomott délután kiszabadult, és rátelepedett erre a mostanira, s akármibe kezdtem, az élmény már nem lehetett az enyém, valaki elsuhant vele, az sem volt lényeges, hová, az rémisztett inkább, hogy visszafordíthatatlanul távolodik. Soha nem vágyakoztam ennyire a megfoghatatlan, a megismételhetetlen után. Messziről néztem a babát, kéjesen sóvárogtam utána, játszani kívántam vele, de irtóztam hozzáérni, kiborítottam az ágy tetejére, akkor feküdtem bele először az üres dobozba, magamra húztam a tetejét, a rosszullét környékezett, annyira féltem, lapultam a sötétben egészen addig, amíg be nem jött Gedő bácsikám, és keresni kezdett, pedig jól tudta, hol vagyok. Járt fel s alá, hová bújhatott ez a gyerek, istenem, hová, mi lesz velem így egyedül, ki fésüli meg szépen a hajam, ki süt nekem harminc tojásból rántottát, jaj, mi lesz velem így egyedül? Idáig bírtam, ekkor felpattintottam a doboz fedelét, a bácsikám gyorsan kimart belőle, és a magasba emelt, mintha meg akarna menteni, és mesterkélt hangon lelkendezett, hát megvan végre, nem veszett el az én kislányom. Sok mindennel próbálkozott ezen a délutánon, de semmivel sem sikerült felvidítania, így aztán le is tett róla, végső kétségbeesésében rám adta piros overallomat, és elsétáltunk a képtárba. Teljesen fölöslegesen, mert mire odaértünk, a kiállítás éppen zárt, mintha csak azért mentünk volna oda, hogy beüljünk a Dombi Pobedájába és hazazötykölődhessünk. Tompán, szótlanul bámultam ki az ablakon, lemondásom rájuk ragadt, az a távolság a két délután között egyre nőtt, azt hittem, most már behozhatatlan. Aztán az esténk egészen másként alakult, amikor le akartak vetkőztetni, a piros overallom cipzárja magasan a nyakam alatt beakadt. Hiába kínlódtak, próbálták ki rajtam ügyes fogóikat, semmiképpen sem tudtak kiszabadítani, és mivel a cipzárt is féltették, úgy döntöttek, valahogy csak kibírom a meleg holmiban holnapig, amíg megjönnek a szüleim és Duci’né, akik biztosan értenek az ilyen komplikált esetekhez. Kénytelenek voltak az overallban lefektetni, jól betakargattak, legalább ne látsszon a pizsamaként használt téli öltözet, s egy végtelen hosszú mesébe kezdtek, nehogy eszembe jusson, mielőtt elnyom az álom, hogy pisilni kell. Nem is volt velem semmi baj, beleszédültem a történetbe, kábán aludtam el. Egy engedelmes fáraó fordult a testemben, amíg az átitatott szalag szorosan rám nem tekeredett, a végeken elvékonyodott, mégis képtelen voltam elszakítani, mintha pók nyálából sodorták volna. A Csiszlákék cérnája szemmel követhetetlen gyorsasággal csévélődött a visszafojtott bábra, s ebben a feszes tokban fejlődtem tovább. Bababőrömben megismétlődött Gedő bácsikám kislánya, hiába nyafogott, nem fejtették le róla a szúrós gyapjúpulóvert, hát rágyulladt, és szánalmas teste tovább hízott alatta, szoknyája övénél kibuggyant puhán, a petyhüdt zsírban kis kráterekbe süllyedtek a szövetek, bőre riasztóan pettyeződött, mint egy elérhetetlen távoli bolygó. Elvakult felfedezők készülődtek, majd elindultak az ismeretlen felé szánnal, kutyákkal, gyilkos elszántsággal, hogy most majd rátalálnak következő életükre. Aztán beérték az előzővel, álltak csodálkozva, s nem hitték a nyilvánvalót. Dombi is így hajolt fölém, és lelkesen a magasba emelt, mint elsőszüléses bába a vakarékot, Gedőkém, de hiszen ez a te kislányod, Gedőkém, megmondtam neked, hogy az nem lehet igaz, láthatod, ez él. Próbálták lehámozni rólam piros overallomat, a cipzár beakadhatott valahol, nem engedett, repültem egyiktől a másikig, de esetlen ujjaik között elvesztek a finomságok, testemet kezükre formálták, és labdaként kapkodtak. Pattogtam, suhogva vettem a levegőt, ők pedig káromkodtak, ha leejtettek, aztán sportosan beletörődtek a vereségbe, hiszen legjobb formájukat hozták, különben se bújhattam ki a bőrömből, belátták, hogy nem vagyok kígyó, csak Dombi sziszegte, Gedőkém, hagyjuk a fenébe, ez maga az alma, bűn lenne meghámozni, a héja alatt a lényeg, attól ilyen szép kerekded és piros. Erről eszükbe jutott, hogy ideje megetetniük, sebtében előkerítettek egy oldal szalonnát, csíkokat nyestek belőle, azokat bevagdosták a húsosáig, úgy tették a tűzre pirulni, s amikor mind a két oldalát narancsosra sütötték, akkor egyikük elkezdte hordani a kamrából a fehér héjú tojásokat, a másik felütötte, s rácsapta a sercegő szalonnaholdakra. Futószalagon tették a dolgukat, már kotlóaljnyit hoztak és törtek össze, a serpenyőből sárga piramis dagadt a magasba, időnként pöffent egyet, mint a nedvességét veszítő öregedő puliszka, amelynek penetráns kipárolgásában valótlanra dagadtunk. Mégis olyan könnyedén kaptak fel, hogy elevennek hihettem magam, csakhogy alig indultak el a nedveim, máris kiszáradtam ebben a forró sivatagban. Csörgött a nyelvem, és megmakacsoltam magam, kijelentettem, abban az esetben leszek Gedő bácsikám kislánya, ha nekem is csapoltat málnaszörp helyett egy pikoló sört. Hát beültünk a Dombi Pobedájába, és eldöcögtünk a Hura Miskához, ahol már bokáig ért a vágott hab, az emberek levették a cipőjüket, mezítláb tocsogtak ebben az óriás hordóban, lelkesen tapostak bele a levegőbe, s jól besózott gyalult káposzta híján maguk engedtek levet, s kezdtek el savanyodni. A dagály bokájuk fölé emelte a nedveket, jutott abból mindenkinek, s én még a bácsikám nyakában is szédelegtem az erős fűszerektől. Ahogy beültünk az autóba, a Pobeda herbáriummá változott, hiába tekertük le az ablakokat, a tömény bennrekedt, csak a darazsaknak könnyítettük meg a dolgát, a környék összes darazsa berepült hozzánk. Szórakoztam volna, hogy szívd fel, begyem, a darazsat, de ezek ketten halálra váltak, Dombi nyomban elengedte a kormányt, hajkurászni kezdték a fejünk fölött köröző rajt, s mire megvívták velük az egyenlőtlen harcot, az irányítatlan Pobeda bekóválygott az útszéli árokba. Megmenekültünk, sóhajtották, és Dombi megkönnyebbülten tolatott vissza az útra, a győzelem után meg sem kottyant neki az a sánc, profi módon vette a gödröket, nem kerülgette, belehajtott a kátyú közepébe, miközben jobbra-balra kapkodta a kormánykereket, olyan sebesen, hogy a kocsinak helyzetet változtatni sem volt ideje, nemhogy döccenni, ütődni. Amikor hazaértünk, már a kapu előtt várt bennünket Duci’né, s mivel gyanúsak voltunk neki, kivágta a kocsiajtót, bedugta közénk a fejét, s ránk rivallt, leheljetek rám, gyalázatosak, én pedig nem értettem, miért vágyik mindenáron arra a savanyú bűzre, ami Gedő bácsikámból és Dombiból árad. Duci’né hírhedt gazdálkodó volt, soha semmit nem hagyott felhasználatlanul, bekönyvelte az alkalmi erjedést, annak rendje és módja szerint felnyitotta Gedő bácsikám laposakat pislogó szemét, aki csak most döbbent rá a helyzet veszélyére, a homlokára csapott, te Dombi, hát te ittál, nem manőverezhetsz be az autóval az udvarra, még valami balesetet okozol. És Dombi hálásan bólogatott, milyen igaz, ivott bizony, s még karambolozni talál, ha befordul a Pobedával ezen a szűk kapun, így aztán nyomban leállította a motort, átdülöngélt a szomszédhoz, és kérte, hajtson fel helyette az udvarra, mert ő ezúttal alaposan besörözött. De a szomszéd sem vállalkozott rá, még meglátja valaki, nem akar bajt magának, hát tovább kellett gurulnunk, nem állhattunk ott a ház előtt mindenki csúfjára. Dombi addig körözött, amíg egyszer csak elért hozzánk az ország, ahol riadtan ébredtem, folyt rólam a víz a dunyha forróságában, ahogy megfordultam, suhogott rajtam a bélelt piros overall. Nehézkesen kászálódtam ki az ágyból, a fejem búbjától a kisujjamig nedvesen szédelegtem, mintha hirtelen verték volna le égető magas lázamat. Erőtlenül vánszorogtam, émelyegtem, mindazt, ami egészségesen rám nehezedett, átjárta a konyhában piruló szalonna és a füstölgő tojás kénje. A bácsikám hiába törülgetett, még akkorra sem száradt ki a hajam, amikor eljöttek értem a szüleim, hogy hazavigyenek.

(folyt. köv.)